Mondani könnyű, viszont annál nehezebb megmozdítani a lábam. És még mindig az a furcsa érzés. Amióta ennek a teremnek a közelébe jöttem valami nem stimmel velem. De ezt most figyelmen kívül kell hagynom és rendes lány módjára be kell mennem. Végre mozgásra bírom a virgácsaim és belépek az osztályterembe. Sok diák, a padok elrendezése háromsoros és a középső padsor második padjában ülő hosszú, vörös hajú sráccal valami nem stimmel. Meredten nézzük egymást egy röpke másodpercig, de aztán az osztályfőnök karon fog és a padok elé vezet. Felejtsd el Ranya, figyel az osztályfőnökre.

-         Új taggal bővült az osztályunk. Ranya kérlek mutatkozz be a többieknek.

-         Üdv, Ranya Mitaro vagyok és a yokohamai Midorama Középiskolából jöttem.

-         Rendben. Kérlek foglalj helyet valahol. Minamino, melletted úgysem ül senki, leülhet melléd? És légy szíves segíts neki, ha szükség van rá. Ranya, Shuichi az osztály legjobb tanulója, nyugodtan kérdezz tőle. Most pedig kezdjük az órát…

Hát ezt nem hiszem el! Pont a mellé a srác mellé ültet, akitől a hideg futkos a hátamon. Hiba volt ebbe az iskolába jönnöm…

-         Jól vagy? Sápadtnak tűnsz. – kérdezi mély hangon Minamino. A tekintetéből valahogy nem azt olvasom ki, hogy annyira aggódna értem.

-         Semmi gond, jól vagyok. Ne foglalkozz velem. – morgom az orrom alatt. Ezzel részemről nem óhajtok többet beszélni vele a nap folyamán.

Az óra eseménytelenül zajlik, bár még mindig itt van az a nyugtalanító érzés. Olyan, mintha valamit meg akarnék ismerni, szétszedni, megvizsgálni, de az a valami nem hagyja magát. Hmm, ennél jobban nem tudom megfogalmazni. Annyi biztos, hogy ezzel a vörös hajú sráccal van kapcsolatban. Végre csengetnek. Igyekszem gyorsan elhagyni a termet. Kell egy nyugodt zug, ahol egyedül lehetek! Ám kár ilyesmiben reménykednem, leendő osztálytársaim lerohannak és faggatni kezdenek. Utálom az ilyesmit, de azért illedelmesen válaszolok. Hirtelen változást érzékelek. Eltűnt az idegborzoló érzés és Shuichi sincs a látóteremben. Na végre. Előkerül a szó a sportról és igen meglepődnek, hogy feketeöves kendós vagyok, és hogy területi bajnok a volt csapatom. Az itten banda igen gyengécske. Kérdezgetem őket az edzésről, de senki sem tudja mikor van. Kérdezzem meg Shuichit, biztos tudja. Nos, kénytelen leszek megkeresni, ha járni akarok kendóra. Állítólag ma van edzés, de ai időpont homályba vész. Na, essünk túl a dolgon. Az udvaron lelem meg. Az egyik árnyékos sarokban beszélget valakivel. Ahogy közelebb érek ismét megrohan a furcsa érzés, de most másabb. Egyszerre dermesztően hideg és perzselően forró. Nem Minaminohoz kötődik, hanem a beszélgetőpartneréhez. Egy ismeretlen fiú az, aki nálam alacsonyabb, talpig feketében, fehér pánttal a homlokán és égnek álló fekete hajjal. Látom, hogy még mond valamit Minaminonak, majd egy szempillantás alatt felugrik a legközelebbi faágra és eltűnik a szemem elől. Vele együtt tűnik el a jeges-tüzes érzés is. Ám ekkor újabb meglepetés ér. Mintha bársonyosan puha fű cirógatna, benne egy-egy éles tüskével. Na, totál megzakkantam…

-         Érdekes közlekedés módszere van a barátodnak. – jegyzem meg mikor odaérek hozzá.

-         Valóban… láttad ahogy távozott? – némi hitetlenkedés csendül ki a hangjából.

-         Igen, de nem ezért jöttem. Meg tudod nekem mondani mikor van kendó-edzés?

-         Hétfőn és csütörtökön négytől. Előtte beszélj Miszawaki tanár úrral. Beszélhetnénk? – kérdi. Fura szikrák lobbannak zöld szemeiben és mintha egyre több tüske bujkálna a fűben.

-         Ne haragudj, de mennem kell. – ezzel már rohanok is az épület felé.