Végre, most kezdődik az utolsó óra és fél kettőkor már hazafelé ballaghatok a saját kis lakásomba. Komolyan ez a nap fénypontja. Yamamoto tanárnő, a történelem tanárom épp egy most induló tanulmányi versenyről beszél. Engem nem igazán érdekel, hát csak fél füllel hallgatom mit mond.

-         Az idei verseny annyiban más, hogy az iskolák egy évfolyamból két diákot nevezhetnek, akik párban dolgoznak. A harmadik évfolyamot a mi iskolánkból Shuichi Minamino és Ranya Mitaro képviseli majd. – mi? Hülye vagyok, vagy tényleg az én nevemet mondta? Mindenki engem néz, főleg Minamino, sötét mosollyal az arcán.

-         Köszönjük a megtiszteltetést tanárnő. – válaszolja Suichi. Most itt helyben meg tudnám fojtani!

Zökkenőmentesen zajlik le az óra további része. Mikor végre csengetnek rohamtempóban hagyom el a termet. Futva teszem meg az utat hazáig. Hármasával szedem a lépcsőt a lakótömb negyedik emeletéig. Az ajtó előtt kicsit elszerencsétlenkedek a kulccsal, mire bejutok. Benn nagyot szusszanok, végre egyedül. De nincs sok időm a falat támasztani, mert négykor edzés. Enni kéne, összeszedni a holmim, úgyhogy mozogjunk… Fél négykor hagyom el az otthonom, kezemben a sporttáskámmal. Visszaérve a sulihoz megkeresem Miszawaki tanár urat. Meglepetten konstatálja az eddigi eredményeimet és felvesz a csapatba.

Fél hétkor vége az edzésnek. Azt hittem keményebb lesz, de meg sem közelíti az otthonit. Látszik miért olyanok az eredmények amilyenek… Most viszont egy forró fürdőre vágyom csak. Ahogy kilépek a tornaterem ajtaján ismerõs érzés kúszik a bőröm alá; Minamino a közelben van, a kapuoszlopot támasztja.

-         Jó estét. – köszönök rá messziről.

-         Jó estét neked is Mitaro kisasszony. Beszélni szeretnék veled. Ráérsz? – semleges arckifejezés, semmi tüske. Gyanús, felettébb gyanús.

-         Ha elkísérsz egy darabon, beszélhetünk. – elindulunk hazafelé. Legalábbis én. – Nos miről van szó?

-         Az órák után beszéltem Yamamoto tanárnővel, ideadta a tételeket, amiket ki kell dolgoznunk a versenyre. Majd holnap odaadom, most nem hoztam. Amiért tulajdonképpen beszélni akartam veled az, az első óra utáni szünet. – itt jelentőségteljesen elhallgat. Tudtam, hogy ide jutunk…

-         Nem érdekel mit láttam, felejtsük el. Add ide a tételeket, kidolgozom, de ha nem muszáj ne gyere a közelembe. – egyre több a tüske, ez nem jó. – Az sem érdekel te ki vagy és mit akarsz. Felejts el!

-         Nem bújhatsz el a képességeid elől, hiába próbálkozol. Észrevettem és mások is észre fogják venni. Veszélyben leszel, nem fogod tudni megvédeni magad, mert nem uralod az erődet. Elfuthatsz, de nem örökre… - ezt már alig hallom, mert lélekszakadva rohanok haza…

Zihálva ébredek, megint marhaságot álmodtam. Ismét eszembe jutnak Minamino szavai, hogy az ördög vinné el! Most mit csináljak? Jó lenne elbújni örökre vagy legalább visszaforgatni az idő kerekét, hogy megint normális tizenéves lehessek. Miért történik mindez? És miért pont velem? Bosszúsan kikecmergek az ágyból, kiballagok a konyhába és nekiállok teát főzni. Ez most az egyetlen ami megnyugtat. Közben észreveszem a konyhapultra dobott papírcetlit. Felveszem, rajta lendületes kézírással telefonszám, és egy üzenet: „Bármikor hívhatsz. Minamino” Nem is tudom hogy került hozzám, de mire kész a tea leesik. A melegítőm zsebében találtam mikor hazaértem és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem dobtam ki. Erre van most szükségem. Beszélnem kell Shuichival, talán tudja mi ez az egész… Visszamegyek a hálószobába, leülök az ágyra, bebújok a takaró alá, magam elé veszem a telefont és némi hezitálás után tárcsázok. Már kicseng, mikor még azon filozofálok, hogy jó ötlet-e felhívni. Két csengés után veszi fel, hangjában nyoma sincs a fáradtságnak, némi meglepetést azért kihallani.

-         Bocsánat a késői zavarásért. Ranya vagyok. Beszélhetnénk?

-         Semmi baj. Azért adtam a számot, hogy bármikor hívhass. Hol és mikor beszéljünk, mert azért ezt nem telefonon kéne megvitatni.

-         Ez igaz. Ha gondolod, eljöhetnél.

-         Rendben. Hol laksz?

-         Fűzfa utca 15. 4. emelet 2. ajtó. Csengess fel.

-         Oké, háromnegyed óra múlva ott vagyok. Nem lenne baj, ha egy barátom is eljönne?

-         Nem, jöhet nyugodtan. Akkor viszlát.

-         Viszlát.

Na ez megvan. Nos nem ártana valami szalonképesebb ruhát felvennem, mert a póló és a sort nagyszerű alváshoz, de azért mégis csak túlzás. Végül a farkasos pólóm és egy bő fekete nadrág mellett döntök…

Valóban, mindössze negyvenöt perccel a telefonhívás után, csengetnek. Távkapcsolóval nyitom a kaput. Nagyjából a másodikon járhatnak, mikor megérzem őket, Suichit és a fekete hajú srácot. Tehát őt hozta magával. Nemsoká kopognak. Nyugalmat erőltetek magamra és megyek ajtót nyitni. Betessékelem őket, közben megállapítom, hogy az ismeretlen nálam fél fejjel alacsonyabb, nem sokkal lehet magasabb 150 cm-nél és a haja nem teljesen fekete, inkább kékes árnyalatú, az elejében egy fehér sávval. A konyha felé terelem a népet, ahol lefőtt egy újabb adag tea. Minamino udvariasan bemutatja útitársát: Hiei. Talán tud majd néhány jó tanáccsal szolgálni. Erre a megjegyzésre a Hiei körül érzett valami forróbbra vált. Hirtelen felém fordul és morcos arccal így szól.

-         Befejeznéd végre? Nagyon bosszantó.

-         Mi? – mit kéne abbahagynom?

-         Nyugalom Hiei. Még nem uralja, nem tudja miről beszélsz. – nyugtatgatja Minamino.

-         Akkor gyorsan csinálj vele valamit mert nem bírom sokáig. – dühöng tovább. Itt kicsit elborul az agyam.

-         Na figyelj pajtás. Halvány fogalmam sincs miről beszélsz, de ha nem veszel vissza a stílusodból, garantáltan falra kenlek. Világos voltam? – még nem üvöltök, de nem sok hiányzik. Szemmel láthatóan meglepi a tökmagot. Ám meglepetése nem tart sokáig. Az a valami, amit érzek, még forróbb lesz, még a végén lángra kap, ha így folytatja.

-         Hiei! Menj sétálj egyet, addig megpróbálunk valami megoldást találni. – egyszer csak azt látom, hogy Shuichi az ablak felé tolja mélynövésű barátját, majd kinyitja az említett nyílászárót. Az felszökken a párkányra, dühösen morran egyet, majd eltűnik az éjszakában.

-         Mi volt ez? – kérdezem kissé megdöbbenve.

-         Ne haragudj rá, kissé forrófejű és szókimondó. Na kezdjük az elején. Javaslom üljünk le, te pedig meséld el nekem, hogy vetted észre a hatalmadat.  – hát, nem teketóriázik sokat…

-         Rendben, de nézd el nekem, ha kicsit zavaros lenne a dolog, mert én sem értem igazán. Nos, az egész június elején kezdődött. Furcsa álmaim voltak egy tigrisről, de nem törődtem vele. Aztán a hónap közepén, egyik este a barátnőmmel hazafelé mentünk a kendó-edzésről, mikor megtámadtak minket. Megrémültünk, olyan gyorsan történt az egész. Kaptam pár pofont, a barátnőmet viszont annyira megütötték, hogy elájult. Ettől dührohamot kaptam és megpróbáltam kiszabadulni az engem tartó fickó kezéből. Innen már sötétségbe vész a dolog. A következő emlékképem, hogy az egyik ájult fazont tartom a karmos mancsomban és csöpög a vére az ujjaimról. Szétmarcangoltam a karját és megtéptem a mellkasát. Abban a kikristályosodott pillanatban döbbentem rá mit is tettem. Hazáig rohantam. Mind a mai napig nem tudom mi történt akkor és ott. Röviden ennyi. Ez után költöztem ide és kerültem az osztályodba. Te jössz, magyarázd meg mi ez az egész!

-         A tigris egyike a nagyhatalmú szörnyeknek. Az Alvilágban Vörös Tigris néven ismerték. A szörnyet ne úgy értsd, ahogy az átlag halandó használja: valami gonosz és undorító. Például Hiei is szörny, hisz az Alvilágban született és én is az vagyok bár emberi testben. A Tigris összhangra lelt a lelkeddel, így hatalmát és tudását neked adta, de csak akkor tudtad alkalmazni ezt az adományt, mikor az életed veszélybe került.

-         Milyen összhangról beszélsz?

-         A lelked ereje hívta magához a szellemet, amely feltétetelezésem szerint úgy találta, hogy méltó vagy az erőre. Azt az embert azért tudtad megsebezni, mert a szellemi erőd a körmeidet olyan karmokká alakította, mellyel az acélt is kettéhasíthatod. Ha ezen tulajdonságot használod, feléled a többi is. Gyorsabb, szívósabb leszel, javulnak a reflexeid, a hallásod, a látásod, a szaglásod élesebbé válik, bármely halandóénál jobb lesz. És van egy új érzéked, mely most is működik. Megérzed mások szellemi erejét és az ennek az erőnek a tulajdonságát. Észleled és megpróbálod azonosítani, újra és újra. Ez zavarja annyira Hieit és mivel most kezded megismerni, még nem tudod irányítani. Mindig végigborzolod az auráját.

-         És az természetes, hogy ez érzések formájában jelenik meg? Milyen távolságra terjed ki?

-         Ez változó. Milyen érzésekre gondolsz?

-         A te… aurád olyan, mintha bársonyosan puha fű venne körül, de ha valami nem tetszik tüskék jelennek meg benne. Hiei aurája tűzből és jégből áll, ha dühös, a tűz kerül nagyobb arányba.

-         És milyen távolságról beszéltél?

-         Mikor jöttetek a lépcsőházban, körülbelül a másodikon járhattatok mikor megéreztem. – kicsit kikerekedik a szeme.

-         Akkor hatalmas erő birtokosa vagy, ha már a kezdet kezdetén ilyen távolról észlelsz. Rendben, most próbáld az uralmad alá vonni.

-         És hogyan? – ennél azért jobb ötletet vártam tőle.

-         Próbáld meghatározni és visszavonni. – javasolja. Köszi, ezzel marhára okos lettem…

Behunyom a szemem és igyekszem valami csodás dolgot művelni, például koncentrálni az aurára, az erőre vagy mi a fenére. Lassan a sötétséget felváltja egyfajta vöröses derengés, amely mancsokhoz hasonlóan nyúlik minden felé. Érzem a füvet a mancsok körül. Bevillan a megoldás, bár lövésem sincs honnan. Fogom ezeket a vörös mancsokat és magam köré tekerem, mint egy sálat. Ahogy az összeset összeszedtem a derengés körém koncentrálódik, megszűnt a fű érintése. Végre kinyitom a szemem és Shuichi arcán megkönnyebbülést látok.

-         Valami baj van, Minamino?

-         Nem, nincs és kérlek inkább hívj Kuramának.

-         Ez egy becenév? – érdeklődöm. Hmm, határozottan jól érzem magam.

-         Ez az eredeti nevem. Mint mondtam, én is szörny vagyok emberi testben. 18 évvel ezelõtt én voltam Yo-Ko Kurama a tolvaj, lenn az Alvilágban, de egy akció során annyira megsérültem, hogy az emberi világba kellett menekülnöm. Egy házaspár gyermekeként születtem újjá és ekkor kaptam a Shuichi Minamino nevet. Azóta ebben a testben élek. Az erőmet, aurámat azért érzed olyannak, mert a hatalmammal a növényeket tudom manipulálni. – itt egy gyönyörű vörös rózsát húz elő a hajából és felém nyújtja. Óvatosan elveszem. Isteni illata van.

-         Köszönöm. Áruld el, az én erőm milyen, mert biztos, hogy kivált valamit, nálad is és a törpénél is.

-         Mintha egy nagy karmos mancs érintene. Ez zavarja annyira Hieit. – itt egy kicsit elmosolyodik. – De folytassuk. Ugye mondtam, hogy az érzékszerveid is fejlődtek. Nos, ha elkezdesz edzeni – nem a kendóra gondolok – akkor elérheted, hogy külön-külön is használhasd őket.

-         Miféle edzésre gondolsz? – kérdem gyanakodva. Valamiért nem tetszik nekem ez a szó… Kuramától hallva.

-         A hétvégén megtudod, de készülj fel, hogy kemény lesz. – ez pláne nem tetszik!

Közben megkocogtatja valami a konyhaablak üvegét. Egyszerre fordulunk oda, de semmi extra, csak a törpe jött vissza. Jé, és észre se vettem! Mennyivel másabb így a dolog… Gonosz ötlet fogalmazódik meg az agyamban és nehezen állom meg, hogy ne kezdjek kajánul vigyorogni. Kurama kinyitja az ablakot, Hiei belép, egy pillanatra megáll, és mivel nem érzi az erőmet, nyugodtan továbblép. Ebben a szent minutában elengedem az egyik erő-mancsot, ami gyorsan végigkutat Hiei auráján, persze Kurama se marad ki a jóból… A tökmag hatalmasat ugrik és nagyon-nagyon dühös arcot vág. Én, mint jó kislány rohamtempóban húzom vissza a mancsom és igyekszem a lehető legártatlanabb arcot vágni. De ez tényleg nem az én napom. Hiei egy katanát varázsol elő valahonnan és megindul felém. A karmaim reflexszerűen bújnak elő, hátrálok a szűk konyhában. Már a támadás lehetőségét fontolgatom, mikor Kurama közénk lép és leken egy-egy pofont. Kicsit csillagokat látok, de hamar kitisztul a kép és leesik, hogy mit is akartam művelni. Kétségbeejtő. Simán nekirontottam volna egy felfegyverzett idiótának… A tökmagra sandítok, aki duzzogva pakolja el a kardját és morcosan mered Kuramára.

-         Meg vagytok bolondulva? Hiei, mondtam, hogy még nem uralja teljesen az erejét. Ha minden alkalommal nekirontasz, abba valaki belepusztul.

-         Nem én kezdtem. – duzzog Hiei.

-         Akkor nem tudom ki rántott fegyvert! – feleselek vissza.

-         Nem tudom ki engedte szabadon az erejét szánt szándékkal!

-         Elég legyen! Mint két kisgyerek. Egyik sem jobb a másiknál. Csend! - már épp szólni akartunk, hogy ne hasonlítgasson minket a másikhoz.

-         Na. Mára épp eleget segítettetek. Kurama, reggel találkozunk a suliban. Viszlát! – az ajtó felé terelem őket. Kicsit meglepődnek, de minden további biztatás nélkül távoznak.

Sok volt ez így hajnalban. A fali órára nézek, negyed három, még alhatok egy keveset. Ezen ideával felvértezve visszaballagok a hálószobámba, bevackolok az ágyikómba és kicsivel késõbb már mélyen alszok…

***