Egy hónapja járok Kurama osztályába és időközben drasztikus változások következtek be az életemben. Megnyertük a kerületi kendó-bajnokságot, jól állunk a történelem tanulmányi versennyel és egyre jobban uralom a Vörös Tigris erejét. Genkai anyó szerint elképesztően gyorsan fejlődök, ebben lepipálom még Yusukét is. Na igen, a „banda”… Yusuke, Kuwabara, Kurama, Hiei, Genkai anyó, Koenma, Botan, Keiko és Seriyu. Nagyon megszerettem őket a tökmag kivételével. Állandóan összetűzésbe keveredek vele. Olyan mulatságos, mikor dühöng… Akkor kellett volna lefényképezni, mikor egy „barátságos” összecsapáson eltörtem a kardját. Véletlen volt, esküszöm! Amúgy Kurama megsúgta, hogy ezek a küzdelmek az edzést jelentik „Hiei-módra”. Kurama a képességek gyors és ésszerű használatára tanítgat, Genkai mester pedig a koncentrációmat igyekszik tökéletesíteni. A „mancsaimmal” nincs gond, csak akkor lépnek mûködésbe, ha én akarom, vagy ha nem ébre tudatállapotban tartózkodom (értsd: alszom vagy kiütöttek). Indulok a kendó-edzésre. Sikerült rávennem Miszawaki tanár urat, hogy változtasson a csapat edzésmódszerén, sokkal hatékonyabbak vagyunk… 

Végre hazafelé ballagok, remélem nincs sok tanulni való, mert mozogni se sok kedvem van, nem még tanulni. A lakótömb kapujában ismerős árnyék dereng, hisz ez Yusuke! Mi történt? Nem hinném, hogy ok nélkül látogatott meg.

-         Jó hogy jössz, már azt hittem elköltöztél. – fogad.

-         Neked is helló. Mi járatban?

-         Segítened kell. Dobd le a cuccod és gyere. – nagyon sietős. Valami baj van!

-         Várj egy percet és jövök. – lerövidítem az utat, nem pepecselek a lépcsővel. Elrúgom magam a talajtól, felfelé és kellő magasságban kimeresztett karmaimat belevágom a falba. Elég erős és megtart. Felmászok a negyedikig – közben reménykedem, hogy senkinek nem jut eszébe pont most kinéznie. A lakásomat elérve a sporttáskát bedobom a hálószobaablakon, részemről kész a pakolás. A lefele vezető utat gyorsabban teszem meg, egyszerűen elengedem a falat. Pont Urameshi előtt érek talajt.

-         Mehetünk. – kicsit még pislog, ja ezt a mutatványomat még nem látta.

Lélekszakadva rohanunk, útközben faggatom, mi is történt.

-         Néhány rakoncátlan szörny átjött a mi világunkba. Balszerencsére, Hieiel futott össze az egyik, a másik háromnak nyoma veszett. Én megyek, segítek Hieinek, ti Kuramával keressétek meg a többit.

-         Akkor hova is loholunk?

-         Én a parkba, te Kuramáért. Vigyázzatok magatokra! – ezzel rohan tovább egyenesen, én meg lefordulok balra.

Kurama kinn vár a lakóház előtt, ahogy odaérek, már sprint is tovább. Egyenesen a környék legmagasabb pontjához tartunk, mert innen a legkönnyebb keresnem. Ja, idõközben az erőm határa, igencsak kitágult. Képes vagyok átkutatni a várost, ha elég magasan vagyok hozzá. Két percen belül megérkezünk a közeli Namorita-toronyhoz, egy elhagyott és bontásra ítélt toronyházhoz. Szerencsére sehol senki, hát karmokat elő és tűz! Kuramát sem kell félteni, erkélyről erkélyre ugrálva jön felfelé. Természetesen én vagyok a gyorsabb, mire fölér már megkezdtem a keresést. Szörnyek ide vagy oda először Yusuke és Hiei után kutatok. Az egyik belvárosi parkban vannak és ott az említett szörny. Sötét, hideg aura veszi körül. Ez alapján kajtatok a többi szörny után. Nem kell sokat keresgélnem, felénk közelednek. Őszintén bevallom, Hieien és Kuramán kívül még nem találkoztam szörnnyel és most sem igazán akaródzik, de muszáj lesz. A csillagfényes égbolton három fekete folt tűnik fel. Ahogy közelednek, szemem „tigrisszemre” vált. Hát, nem szívmelengető látvány egyik sem. Hatalmas denevér-szárnyakon repülnek, kettő méregzöld színű, a harmadik barna és erősen hüllőre emlékeztetnek, mindennek a tetejébe pokolian ronda pofájuk van.

-         Ne félj, elég erős vagy, hogy megvédd magad. – nyugtatgat Kurama.

-         Én is ebben bízom. – morgom válaszként.

-         Hinned kell magadban vagy elvesztél.

Nincs időm valami csípős választ hozzáfűzni, mert ekkor érnek ide a dögök. Nem vacakolnak sokat, a két zöld támadásba lendül a harmadik pedig odábbról szemléli az eseményeket. Az ellenfelem jön, de lassú hozzám képest. Lendíti hatalmas öklét, hogy letaroljon, de csak a hajam végét sikerül összeborzolnia. Tényleg le kellene már vágatni, mert a térdem alá ér és időnként zavar a mozgásban. Na, ahelyett hogy a harcra koncentrálnék ilyesmin filozofálok! Megáll az eszem! Kipillantok oldalra, ekkor kapja telibe egy csontrepesztő ütés Kuramát. Mozdulnék, hogy segítsek, de a szörny megsejt valamit és elém áll. Aggódásom dühbe csap át. A mancsok előrelendülnek, a tér egy pontjába sűrűsödnek. A vörös izzás lassan alakot ölt, egy tigris alakját, aki az ellenfelemre veti magát. Én sem ácsorgok tovább, Kurama szörnyére támadok. Két gyors mozdulat és a dög feje messze repül. Tétovázás nélkül rontok a harmadikra, akit egyszerűen kettéhasítok, karmaim pengeként marnak a húsába. Odarohanok Kuramához és mellérogyok. Szerencsére él, eszméleténél van. Nem merek hozzáérni, mert a kezem iszamós a szörnyek vérétől. Ebben a szent pillanatban lépdel mellénk a tigris és elégedetten hozzámdörgölődzik. Kétségbeesetten pislogok a földön fekve vigyorgó Kuramára.

-         Ne rám nézz, a te macskád.

Halványodni kezd a tigris és érzem, hogy a mancsok visszatérnek hozzám.

-         Segíts hazamenni. – kér a sebesült, én pedig engedelmesen felsegítem és egy hosszú ugrással távozunk a tetőről. A lakótömbjüknél nem szórakozok a lépcsővel, egy kis ugrás, némi kapaszkodás és máris a szobájában ül le az ágyra.

-         Jól vagy? Miben segítsek? – kérdezem.

Nincs ideje válaszolni, mert ismerős ablakkocogtatás szakít félbe, Hiei áll a széles párkányon. Ahogy nyitom az ablakot, dől befelé, arra van időm, hogy elkapjam, de túl nagy a lendület és maga alá temet az időközben eszméletlenné vált test. Összevakarom az ájult harcost és az ágyhoz viszem. Mindenhonnan vérzik, így óvatosan a padlóra pakolom.

-         Most már menj haza te is. Velünk minden rendben lesz. –nagyon erőtlen a hangja, nincs jól.

-         Tényleg ne segítsek? Nekem semmi bajom. – ez azért kicsit túlzás, mert pokolian kimerültem. – Ellátlak titeket, aztán megyek is.

-         Ha ennyire segíteni akarsz, rendben. Találsz egy elsősegélyládát az ágy alatt. Utána mondom mit hogyan csinálj.

Fél órával később mindkét harcos bekötözve pihen én pedig a csendes távozás mellett döntök…