Eseménytelenül telnek a napok és már november közepét írjuk. Anyumék minden második nap felhívnak, hogy megy a sorom és egyebek. Nem értem mit aggódnak, téli szünetben úgyis megyek haza. Ámbár holnaptól kapunk egy ötnapos szünetet, mert valamit barkácsolnak a suliban, de ezt odahaza nem kell tudni… Szívesebben maradok itt a srácokkal. A holnapi, csütörtöki nap az utolsó tanítási nap. Hurrá!

Megint reggel. De legalább egy darabig nem kell korán kelnem. A suli bejárata előtt Kurama vár.

-         Jó reggelt Ranya.

-         Jó reggelt neked is.

-         Mit csinálsz a szünetben?

Kicsit meglep a kérdés…

-         Még nem tudom, de annyi biztos, hogy nem utazok haza. Miért?

-         Én nem leszek itthon. Lenne egy hatalmas kérésem.

-         Mondd nyugodtan. – de nagylelkű hangulatom van.

-         Odafigyelnél Hieire? Az utóbbi napokban nagyon ideges és olyankor mindig balhéba keveredik. Nem azt kérem, hogy figyeld állandóan, hanem ha esetleg lesérülne, ami nála nagyon valószínű, kérlek, lásd el. Megteszed?

-         Rendben, de akkor szólj neki, hogy nem leszel otthon és hozzám jöjjön szükség esetén. – miért érzem úgy, hogy ennek nem lesz jó vége?

-         Köszönöm. – egy szívmelengető mosoly a jutalmam.

-         Akkor gyerünk a terembe!

Na ez a nap is véget ért! Végre itthon. Átöltözök kényelmes holmikba és nekiállok vacsorát készíteni. Hamar kész a tészta és a szósz. Jóízűen kajálok, majd célba veszem a fürdőt. Nemsoká elvackolódom puha helyemen és kilépek az álmok erdejébe…

***

Lusta semmittevéssel telt szünet első napja. Kinn jótékony sötétség borul a városra, én meg idebenn olvasok. Egyre álmosabb vagyok, de kemény elszántsággal folytatom a fejezetet…

Felriadok az éjszaka közepén. Valami a hálószobai ablak üvegét zörgeti és ismerős árnyalakot rajzol ki a beszüremlő fény. Hiei! Villámgyorsan az ablaknál termek és kinyitom. Alig áll a lábán. Ügyetlenül lépne le a párkányról, de elájul és elkezd dőlni. Már felkészülten várom és nem vágódom el vele együtt. Összevakarom és az ágyhoz lavírozok vele. Óvatosan teszem le, majd villanyt kapcsolok. Lehámozom róla a fekete kabátot. Istenem ez rosszabb, mint a múltkor! Rengeteg zúzódás, vágás, karmolás, sőt égési sérülés is van rajta. Fogalmam sincs mit művelt, de ha felébred nagyon letolom a lábáról. Most viszont lássuk el a sebeit. Kötszerért, vízért és fertőtlenítőszerért rohanok a fürdőszobába. Mikor minden megvan, rohamtempóban vissza. Óvatosan tisztogatom a sebeket. Kimosom vízzel, majd fertőtlenítőt kenek rájuk és leragasztom vagy betekerem kötszerrel, attól függ hol van. Már alig van kötöző anyag és még csak a mellkasát és a karját tettem rendbe. Lassan vigyázva fordítom a hasára, hogy megnézzem a háta milyen állapotban van. Lényegesen kevesebb a vérző felület, de a gerince egy helyen megduzzadt és kékes-lila színben játszik. Feltehetőleg csak zúzódás, de egy pár napig biztos nem megy sehova. Akkor ezért dőlt el, átmenetileg nem fog tudni járni! Belekergül a tehetetlenségbe. Időközben kész a háta is. Visszafordítom, óvatosan feljebb csúsztatom a párnán és leveszem a csizmáját. Egy darabig úgyse fog kelleni. Betakarom, majd a konyhába megyek egy pohár vízért és fájdalomcsillapítóért. Keresem egy darabig, de találok pár szemet a konyhaszekrényben. Mikor visszamegyek éppen mocorog és ahogy megmozdítja a hátát, felnyög. Jó ötlet a gyógyszer. Belédiktálom a vízzel együtt, de még mindig eszméletlen, biztos a vérveszteségtől. Na ideje, hogy én is pihenjek egy keveset. Vastag zoknit és pulcsit húzok, majd az ágy másik oldalára ballagok és végigdőlök rajta, de nem takaródzom be, hanem megigazgatom Hieien. Neki most nagyobb szüksége van rá. Aztán én is alszom…