Félálomban érzem, hogy valami csiklandozza az orrom. Fújok egyet, hátha abbahagyja, de nem történik semmi. Kómásan kipislogok a fejemből és látom, hogy néhány kékes-fekete hajtincs tolakodott az arcomba. A tulajdonosuk pedig mélyen alszik az én hajamba tekerve! Menten megáll az eszem! Egyszerűen maga köré tekerte a hajam és húzza a lóbőrt. Óvatosan, nehogy felébresszem, kiszabadítom a sörényem és felkelek. Pillantásom az ablakra téved, kinn minden hófehér. Hmm, nagyon korán leesett az első hó…

Már 10 óra is elmúlik, mire Hiei felébred. Szerencsére a láza lement, gyógyulnak a sebei és a lába is kezd helyrejönni. Mozgatni már tudja, de még túl gyenge, hogy megálljon rajta. Valami azonban még sincs rendben, mert szokatlanul komor. Alapesetben sem egy mókamester, de ébredése hozzá se merek szólni. Délután leülök egy kicsit pihenni és olvasni. Ő-mogorvasága elaludt, békésen szuszog a takaró alatt…

Mi történt? Háború dúl vagy netán földrengés? A konyha felől erősen zörög-csörög valami. Mintha edények lennének. De ki zörgeti őket? Felemelem a fejem, hogy szétnézzek és döbbenten látom, hogy Hiei nincs sehol. Lerúgom magamról a takarót, felpattanok és kicsörtetek a konyhába. A tökmag a hűtő előtt áll és tanácstalan képpel bámul a tartalmára, egy lépésnyivel odébb az üveg teáskanna hever darabokra törve.

-         Mi a fenét művelsz? – kérdezem. Ideges? Ki, én?

-         Áá, jó reggelt. Csak reggelit keresek. – hadarja, közben mindenhova néz csak a szemembe nem.

-         Miért nem szóltál, ha éhes vagy? Hogy törted össze a teáskannám?

-         Nem akartalak felkelteni. Amúgy a szekrényben is szétnéztem és közben…

-         Jó, ne folytasd. Nem érdekel. Látom rendbe jöttél. – csak most tűnik fel, hogy a konyhámban ácsorog.

-         Igen, végre jók a lábaim. – megkönnyebbülést hallok ki a hangjából. Most, hogy sikerült túllépnem az első megrázkódtatáson meglepetten konstatálom, hogy a sebei is szépen begyógyultak, csak pár fényes heg maradt utánuk, de hamarosan az is eltűnik. És egész jól áll neki a kék pólóm… Na, ezt felejtsd el de sürgősen!

-         Na akkor együnk valamit, ha már felkeltem. – ezzel eltuszkolom a hűtő elõl. Véletlenül letaperolom a mellkasát, kemény, domború izmok, fehér bőr. Na, az agyamra ment valami.

-         Aztán én megyek is. Már semmi bajom! – bizonygatja. Tényleg semmi baja és nekem se fog ártani az egyedüllét…

-         Nos mit kérsz? Van még sonka, tej…

Furcsa a csend. Hozzá kell szoknom, hogy nincs kit pátyolgatnom. De hülye vagyok! Miért akarom pátyolgatni azt az agresszív törpét? Nem vagyok normális! A fotelban gubbasztok, de nem tudok a kezemben tartott könyvre figyelni. Újra és újra felvillan a fehér bőr, a karcsú, izmos test. Na igen, a reggeli után összevitatkoztunk a teáskanna összetörésén, majd Hiei becsörtetett a szobába, ledobálta magáról a holmit és felvette a saját ruháit. Én meg pont ekkor léptem, be a szobába, hogy üvöltsek vele egy keveset. Addig jutottam, hogy vegyek egy nagy levegőt és… úgy maradtam. Mikor észbe kaptam, elfordultam, de későn. Pár pillanattal késõbb az ablak nyílását hallottam és a hideg, téli levegõt éreztem a karomon. Lelépett, hála az égnek. Tuti, hogy megártott nekem a látvány, mert képtelen vagyok kiűzni az agyamból. Utólag belegondolva, igazán zavarba ejtő, hogy hányszor érintettem, szinte mindenhol, de eddig ez egyáltalán fel sem tűnt. Akkor beteg volt, segítenem kellett rajta. És akkor is csak egy agresszív tökmag, aki méretes katanával flangál és ha csúnyán nézek rá, nekem támad. Akkor mi a frász van velem? Áh, lényegtelen, csak ki kell aludnom magam és minden helyrejön…