Mondtam már, hogy utálom a szerdát? Pláne, ha suliba kell mennem. Idegesít a ricsaj, az osztálytársaim fecsegése és Kuramából is marhára elegem van. Egész nap azzal zaklat, hogy mi a bajom. Az a bajom, hogy már nyugodtan aludni sem tudok! Ennyi baromságot összeálmodni! Csak azt nem tudom, hogy dühöngjek miattuk, vagy süllyedjek el szégyenemben. Azt még megemésztettem, hogy nem tudtam tanulni a képzelgéseim miatt, de hogy már aludni se tudjak, anélkül, hogy ne Hiei szerepeljen az álmomban! Dühítő.

-         Komolyan, nekem elmondhatod, mi bánt. – ismétli századjára Kurama.

-         Ne akard tudni. De ha segíteni szeretnél, akkor tartsunk ma edzést. – javaslom.

Kicsit meglepődik de beleegyezik. Hohó, itt vér fog folyni! Ki kell magam tombolni…

***

Huh, pokolian indul az év első hete. Odahaza a szünetben biztos megfáztam és most jön ki a nyavalya. Folyik az orrom, fáj a fejem és a torkom. Borzalmas. Neki kezdenék a teafőzésnek mikor kopognak az ablakon. Hiei, mit akar ez most? Valóban, a hálószobaablakban dekkol. Mikor kinyitom, kecsesen beugrik és végigmér.

-         Most befejezzük a legutóbbit. – ez annyit tesz, kihív harcolni.

-         Ne piszkálj! Beteg vagyok és annak örülök, hogy élek. Nincs hangulatom a hülyeségeidhez!

-         Még hogy beteg vagy! Nekem annál könnyebb a dolgom és az nem jó. Gyere. – majd meglép az ablakon keresztül.

-         Nem megyek sehova! – ordítok utána. Ez fájt…

-         Félsz? - kérdi gúnyos hangon. Ez vért kíván!

-         Tőled? Ugyan! Fél kézzel is lenyomlak, még ilyen állapotban is!

-         Bizonyítsd be! – ezzel eltűnik.

Józan eszem egy pillanatra szóhoz jut és hevesen ellenzi a dolgot, de baromira nem érdekel a dolog. Beleugrok az edzőcipőmbe és űzőbe veszem a törpét. Tetőről tetőre ugrálva követem. A mancsokat utánaengedem, hogy ne veszítsem nyomát… Aztán mikor kitisztul az agyam annyira, hogy tudjam mit csinálok, már a közeli erdőben járok. A tüzes-jeges aurát követve egy vízesésnél kötök ki. Tehát mögé bújt a gyáva! Nem törõdve az alázúduló vízzel keresztülrontok a vízfüggönyön és pár méternyire a talajtól egy sziklába vájt barlangnyílást fedezek fel. Rövid ugrás ez nekem! Felérve végigszáguldok a sötét, rövid folyosón, majd kis híján pofára esek a megdöbbenéstől. A barlang egyszerűen hihetetlen! A padlón dús, smaragdzöld fű nő, a plafonon fényvirágok ragyognak, a hõmérséklet egy dzsungelével vetekszik. A legmegdöbbentőbb azonban egy gyönyörű fa, ami a barlang közepén áll és a felette lévő lyukon beáramló fényben fürdik. Hova csöppentem? És hol van Hiei?

-         Lassú vagy. – hallom a hangját a szemközti jobb sarokból, ám nem látom. Valamiért nagy ott a pára. – Még jobban megfázol azokban a vizes ruhákban.

-         Mi ez a hely és miért kellett idejönnöm? – totál értetlenség az egész.

-         Beteg vagy, legyengültél. Gyere ide.

Óvatosan közelebb lépdelek és a párafelhőben feltűnik Hiei.

-         Tehát még egyszer megkérdezem… - mi? Elvette a láz az eszemet vagy tényleg félmeztelenül üldögél egy medencében? Nem, nem hibbantam meg, valóban fehéren „világít” a mellkasa.

-         Ez az otthonom, ahogy ti emberek hívnátok. Azért kellett idejönnöd, hogy meggyógyulj. Vedd le azokat a vizes göncöket és mássz bele a vízbe. – na most már tényleg nem értek semmit!

-         Na én megyek haza! Ha jobban leszek biztos, hogy nagyon megverlek! – fenyegetőzöm. Most, hogy elcsitult az adrenalin hullám még inkább rosszul érzem magam.

-         Sápadt vagy, lázas és csak rosszabb lesz, ha nem hallgatsz rám. Ez egy hőforrás itt előtted. Segít hogy meggyógyulj. Különben is, mire hazaérsz jéggé fagysz azokban a vizes holmikban. – el kell ismerni van némi igazság a dologban. Ám annyira lelkesedem, hogy előtte vetkőzzek. – Megmozdulsz vagy belerángassalak a vízbe? – érdeklődik.

-         Jól van, jól van megyek már. – kelletlenül hámozom magamról a nedves ruhát. Kész mázli, hogy reggel vettem melltartót is, mert amúgy igen kellemetlenül érezném magam… Vigyázva kecmergek a vízbe, ami pokolian forró!

-         Hogy bírod? Iszonyúan meleg? – kérdem sziszegve.

-         Nem vészes. Azért érzed olyannak, mert kihűlt a tested, mikor átrontottál a vízesésen.

Pár perccel később már tényleg nem olyan forró. Kellemesen zsibbad az agyam…

-         Kurama alkotta a növényeket? – mutatok körbe a barlangban.

-         Igen.

-         Nagyon tetszik a fa. Gyönyörű. – hú, nagyon beszédes kedvemben vagyok! Ez nem lesz így jó.

-         Valóban. Kérdezhetek valamit? – érdeklődik Hiei.

-         Nyugodtan.

-         Mikor esett le az első hó? – ez most hogy jön ide?

-         November közepén. Miért?

-         Csak kérdeztem. – hessenti el a dolgot.

-         Összefüggésben van azzal miért sírtál akkor éjjel álmodban? – ezt nem kellett volna! Hiei lesápadva rám emeli a tekintetét.

-         Honnan tudod? Ki mondta? – idegesnek látszik.

-         Akkor éjjel arra ébredtem, hogy sírsz. Innen tudom. Ne haragudj. – igyekszem gyorsan lelépni, de szédülök és alig állok a lábamon.

Mozgást érzek jobbról.

-         Ülj vissza, mert túl gyenge vagy még. - hallom a hangját. Megfogja a karom és maga felé fordít. Alig fél fejjel alacsonyabb nálam. Tekintetem végigsiklik a felsőtestén. Nem rossz, – állapítom meg – kellemesen izmos. Na ezt sürgősen fejezd be! – Pihenned kell. – visszaültet a sziklapadkára, majd velem szemben újra mellkasig a vízbe süllyed.

-         Jobb lenne, ha hazamennék. – ellenkezem.

-         Maradj nyugton! Elmesélek valamit…

Tuti, hogy hallucinálok!

-         Azon az éjszakán mikor lehull az első hó az emberek világában, furcsa álom kínoz. Gyermek vagyok újra. A Gleccser-fennsíkon állok a tomboló hóviharban. Metsző szél fúj, jégkristályok vágnak a bőrömbe. Egyedül vagyok. Futni próbálok, védelmet keresni, de csak a hideg fehérség vesz körül. Egy alak bontakozik ki a sűrű havazásból, az édesanyám. A süvítő szél ellenére hallom, ahogy hív. Kiabálok neki, de nem reagál, egyre csak a nevemen szólít. Igyekszem gyorsabban futni, de a hideg miatt nem érzem a lábamat. Hirtelen felbukok valamiben és mikor felemelem a fejem, az édesanyám már nincs sehol. Csak hideg és hó vesz körül. Egyedül vagyok… - látszik rajta, hogy újra átélte az álmát, hangja üresen cseng. Szeme sarkában megcsillan valami: egy könnycsepp. Istenem!

Odavándorlok mellé és tétován megérintem a vállát. Picit megrázza a fejét és rám emeli a tekintetét. Fájdalom és keserűség tükröződik bíbor szemeiben. Félszen megveregetem a vállát, nem tudom mit tegyek… Végül Hiei oldja meg a dolgot. Se szó, se beszéd hozzám bújik és átkarolja a derekam, már hullanak a könnyei… Oltalmazón ölelem és lágyan ringatom… 

Nem tudom mióta ülünk így, de a könnyeső lassan abbamarad.

-         Megnyugodtál? – kérdem tőle halkan.

-         Fogjuk rá. – a hangja rekedt.

Egy pillanat alatt tudatosul bennem a szituáció. Itt ölelgetjük egymást szinte meztelenül. Érzem a bőrömön a teste tapintását, karján a kötszer durvaságát.

-         Lassan mennem kell. A ruhám már biztos megszáradt. – nem igazán akaródzik elengednem őt. Ostoba vagyok, meg kell mozdulnom és elrohannom, mielõtt valami hülyeséget művelnék…

Épp kibontakoznék a karjaiból, mikor hirtelen megcsúszok és lejjebb kerülök a sziklapadkán, de szerencsére nem süllyedek el, mert Hiei megtart. Felemelem a tekintetem, az arcunk egyvonalban, szemében sötét tűz lobban. Szinte fel sem fogom mi történik, mikor megcsókol. Puha, követelődző ajkakat érzek a számon, még jobban magához szorít. Mivel józan eszem még idefele jövet elhagytam, hát gondolkodás nélkül viszonzom a csókot. Vigyázva feljebb ültet a padkán. Szabaddá váló kezeim felfedezőútra indulnak a testén. Tévedtem, nem félig, hanem teljesen meztelen. Lassan végighúzom a körmeimet a gerince mentén, mire ívben megfeszül a teste. Lenyalom a vizet a mellkasáról, a mellbimbóját szívogatom. Egyre szaporábban szedi a levegőt. Hirtelen megragadja a kezem és magam mellé teszi, de nem engedi el. Apró csókokkal borítja a nyakam és a melleim. Jé, idõközben eltűnt a melltartóm. Észre se vettem… Kihívóan hozzámdörgölődzik, majd egy mozdulattal megszabadít a bugyimtól is. Kár, hogy elszakadt, az egyik kedvencem volt. Válaszul erre a lépésére a hajába markolok, magamhoz húzom és megcsókolom. A combjaim közé furakszik, de nem tesz semmit. Érzem, hogy kemény és harca kész, de tétovázik. Én viszont már majd megőrülök úgy kívánom, lejjebb csúszok és simogatni kezdem, mire felhördül és egy erőteljes mozdulattal belém csusszan. Lassan, szinte tétován mozogni kezd. Csodálatos érzés, de én ennél többet akarok. Az ajkához hajolok és belesuttogom:

-         Nem fogok eltörni. – ezzel újra megcsókolom és az ajkába harapok nem túl gyengéden.

-Válaszul gyorsít az iramon, a lábammal átkulcsolom a derekát.