Két hét telt el a barlangbeli események óta. Azóta nem találkoztam Hieiel. Nem akarom látni. Egyszerűen nem tudnám elviselni a közelemben, anélkül, hogy ne vetném magam a nyakába. Nagyon hiányzik, de félek a szeme elé kerülni. Anno, azon az éjszakán szép, csendben hagytam ott őt. Egyetlen üzenetet véstem a sziklába: „Ne gyere utánam!”. Csodás nap volt, de végre tisztázódott bennem valami igen fontos. Ahogy a karomban tartottam rádöbbentem hogy beleszerettem. Igen, beleszerettem a morcosságába, a büszkeségébe, a gyönyörű szemeibe… Baromi nagy hülyeség, de sajnos nem tudok ellene tenni. Azért „szöktem el” akkor, mert biztos, hogy saját maga küldött volna el, azt meg nem éltem volna túl. Így csak magamat átkozhatom. Szemmel láthatóan betartja a sziklába vájt parancsot, ami kissé kétes érzéseket vált ki belõlem. Egyrészt így elkerülöm a biztos elutasítást, másrészt igazolja, hogy okos húzás volt gyorsan eltűnni…

-         Ranya. Ranya! Figyelsz rám egyáltalán? – Kurama aggódó arca tűnk fel a látómezőmben. Jé, tényleg, suliban vagyunk. – Mi a baj?

-         Semmi, csak elbambultam, bocs. Miről is volt szó?

-         Arra kértél segítsek a matekban. Biztos minden rendben? Az utóbbi időben eléggé magadba fordultál.

-         Jól vagyok, csak keveset alszok mostanság. Mondd tovább, figyelek. – igyekszem megnyugtatni.

Bizalmatlanul méreget, majd folytatja a magyarázást…

A saját zokogásomra ébredek. Már nem emlékszem miért sírtam… Pillantásom a kezemben szorongatott fehér vászoncsíkra téved. Hiei homlokpántja. Nem olyan rég találtam a fürdőben a mosógép mögé esve. Akkor maradhatott itt mikor legutóbb lesérült. Ez így nem mehet tovább! – Felejtsd el végre! – parancsolom magamnak. Morcosan az órára pislogok: hajnali négy. Úgy döntök sétálok egy keveset, hátha megnyugszom. Felöltözök és a lépcsőházon keresztül hagyom el a lakótömböt. Kinn hideg sötétség fogad, megyek amerre a lábam visz. Nemsoká a városon kívül találom magam. Szinte zombiként ballagok a sötét erdőben, mikor a havon szikrázó holdfény egy árnyalakot rajzol elém. Óvatosan eleresztem az egyik mancsot. Hihetetlenül hideg aura veszi körül az ismeretlent. Felém fordul. Ránézésre embernek hinném, de a körülötte örvénylő erő démoni. Egy szörny, egy gyönyörű szörny. Nálam jó egy fejjel magasabb férfi hosszú, ezüstös hajjal, meseszép arccal.

- Tehát te vagy a Tigris gyermeke. – szólal meg zengő hangon. Meglepetten pislogok rá.

-         Rám gondol? Biztos összekever valakivel. Egyáltalán ki maga?

-         A nevem Kikugoro. És nem tévesztelek össze senkivel. Az erődért jöttem.

Ezzel nekem ront. Reflexszerűen térek ki az ütések és a rúgások elől, ám a fagyott hó nagyon csúszós és az egyik lépést elvétem. Telibe kapom az egyik hatalmas ütést. Megreccsennek a bordáim és kiszorul belőlem a levegő. Villámgyorsan odébb kotrok, hogy pihenőhöz jussak. Kikugoro nem jön utánam, hanem széttárt karral megfordul a tengelye körül mire jégszilánkok jelennek meg a levegőben.

-         Nem voltál kihívás. Búcsúzz nyomorú életedtől! – a következő pillanatban előrelöki a karjait és a jégdarabkák felém száguldanak. Egyszerűen képtelen vagyok kitérni előlük, mindenütt ott vannak. Először a ruhám szakad, majd a húsomba marnak a szilánkok. Túl lassú vagyok. Hiába rohanok, újabb és újabb jégeső szakad a nyakamba. Rengeteg sebből vérzek és fokozatosan gyengülök a vérveszteségtől. Kétségbeesetten kutatok valami megoldás után és az esélyeimet latolgatom. Be kell látnom, a fickó sokkal erősebb nálam és nincs esélyem nyerni a jege ellen. Hiába a Tigris ereje és gyorsasága. Úgy döntök megpróbálkozom egy támadással. Meghalok így is, úgy is, legalább elmondhassam, hogy megpróbáltam. Hogy erőt merítsek, végigsimítok a nyakamba kötött fehér pánton… Mozgásba lendülök. Teszek egy kört Kikugoro körül, az alkalmas pillanatot várva. A másodperc tört része alatt támadok. Sikerül végighasítanom a mellkasát, de nem elég mély a seb, mert a következő pillanatban pokolian hideg fájdalom mar a bal oldalamba. Lepillantok és látom, hogy egy jégpenge áll ki belőlem. Keményen a földre zuhanok. A dühös Kikugoro megáll mellettem és gúnyosan vigyorog.

-         Befellegzett fattyú. Arcátlanságodért az életeddel fizetsz! – sziszegi.

Itt a vége. Harcoltam és veszettem. Hiányozni fognak a szüleim és Yusukéék. Azt sajnálom egyedül, hogy utoljára nem láthattam Hieit, így az együtt töltött idő emlékét viszem magammal. Szeretlek…

Közben a jégdémon egy újabb pengét alkot, hogy megadja a kegyelemdöfést. Kezd sötétség borulni a világra. Haldoklom. Az utolsó amit hallok, az Kikugoro győzedelmes rikoltása, miközben a penge a szívem felé tart. Tökéletes sötétség…

Sötét van. Bársonyos, puha sötétség. Nyugodt vagyok. Nem érzek semmit. Hirtelen egy hang robban az eddigi csöndbe.

„Nem hagyhatsz itt, nem engedem! Nem halhatsz meg! Ostoba lány, hát nem érted? Kérlek ne hagyj itt!”

Újra csend van és sötét. Valami nagyon fáj. Vajon mi? Valami a arcomra hullott. Mi az?

Mozdulnék, hogy az oldalamra forduljak, de kegyetlen fájdalom viharzik át a testemen. Mi a fene történt? Még az is fáj, hogy kinyissam a szemem. Hunyorogva pislogok. Hmm, mintha ismerős helyen lennék… Mozgást érzékelek jobbról, de nincs erőm odafordítani a fejem. Tudatosul bennem, hogy élek. Nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e a dolognak.

- Végre magadhoz tértél. – édes-bús emlékeket idéző hang csendül fel. Hiei. – Lassan egy hete eszméletlen voltál.

-         Hol… hol vagyok? – kérdem rekedten, nagyon száraz a torkom.

-         A barlangban. Hogy érzed magad? – kérdés ellenére rideg arccal néz rám.

-         Sokkal jobban. Szeretnék hazamenni. - suttogom és behunyom a szemem, hogy ne lássam.

-         Amint lábra tudsz állni, mehetsz. – közli.

-         Köszönöm, hogy segítettél.

-         Kuramának köszönd ne nekem. – válaszolja.

Erre nem tudok mit mondani. Csak fekszem és igyekszem nem sírni. Fáradt vagyok, gyorsan elnyom az álom…

Melegem van, ég az arcom. Hirtelen egy hűvös kéz simul a homlokomra. Sóhajtva húzódom közelebb. Hangok szűrődnek be félálom-szerű állapotomba. Nincs erőm kinyitni a szemem.

- Nagyon forró a homloka. Csinálj vele valamit! – mintha Hiei lenne…

-         Sajnálom, már minden tőlem telhetőt megtettem. Az én tudományom itt véget ér. Rajta múlik minden. – Kurama? – Nem sok reményt fűzök hozzá. Az utóbbi időben nagyon maga alatt volt. Nem tudod mi lehetett az oka?

-         Nem! – csattan az ingerült válasz.

-         Nyugalom, csak kérdeztem. Most mennem kell. Vigyázz rá…

Egy ideig csend vesz körül. Nagyon melegem van. A hűvös kéz az arcomat simogatja. A hang újra felcsendül.

- Kérlek ne halj meg Ranya! Nem hagyhatsz itt! Nem engedem! Még nincs itt az ideje, hogy elhagyj. Hiszen alig ismerlek. Nagyon gyorsan eltelt az a négy hónap, mióta beléptél az életembe… Emlékszem mikor először láttalak az iskolában. Egy magas, hosszú hajú lány voltál, akit különleges erő vett körül. Őszintén szólva meglepődtem, főleg miután Kurama elmondta, hogy megláttál engem. Aztán a második találkozásunk sem volt zökkenőmentes. Bosszantott, hogy újra és újra végigborzolod az aurámat. Ebből kis híján harc lett. Majd az idõk folyamán tényleg odáig fajult a dolog, hogy küzdöttünk. Szívó és ravasz ellenfélre leltem a lányban, aki annyira törékenynek tűnt. Valahányszor csata közben a szemedbe néztem, láttam benne a harc örömét. Aztán napról napra vártam, hogy harcolhassak veled. Nem azért, hogy legyőzzelek, hanem, hogy boldognak lássalak. Először nem értettem a dolgot, hát nem foglalkoztam vele. Egy éjjel hozzád mentem sérülten és te segítettél, egyetlen zokszó nélkül. Míg lábadoztam, láttam hogyan élsz, mivel telnek a napjaid. Bevallom jól esett, hogy törődsz velem. Ismeretlen érzelmek rohantak meg, nem igazán tudtam velük mit kezdeni. Később beszélgettem Yusukéval, de semmi érdemlegeset nem tudtam kiszedni belõle. Hallottam Kuramától, hogy beteg vagy. Meglepett a dolog, hiszen sosem volt semmi bajod. Elmentem hozzád és a barlangba csaltalak, hogy a víz meggyógyítson. Kurama is mindig abban ücsörög, ha beteg, gondoltam neked is jót tesz. Aztán kicsúszott a dolgok irányítása a kezem közül. Annyira szép voltál a fehér bőröddel, karcsú testeddel. Nem tudom mi ütött belém akkor, de ahogy a karomban tartottalak és a szemedbe néztem rájöttem mi is az a furcsa érzés. Azt hiszem ezt hívják az emberek szerelemnek… De nem volt lehetőségem elmondani neked, mert mikor felébredtem, nem voltál mellettem, csak a sziklába vájt üzenet. Először dühös lettem, majd miután sikerült lehiggadnom elgondolkoztam a dolgon. Arra jutottam, jobb mindkettőnknek, ha tényleg nem megyek utánad, nem látjuk egymást. Telt az idő, de a lelkem nyugalma nem tért vissza, sőt egyre rosszabb lett. Aznap mikor harcoltál a jégdémon ellen, én épp Kuramához igyekeztem. Már az utolsó döfésre készült, mikor a tisztáshoz értem, de fej nélkül bajosan ment neki. Te eszméletlenül a hóban hevertél, amit a véred festett vörösre. Idehoztalak a barlangba, majd Kuramáért rohantam. Akkor sikerült megmentenie az életedet. Most viszont rajtad múlik minden. Kérlek, ne hagyj egyedül a fennsíkon… - valami az arcomra hullik, majd lassan legördül. – Maradj velem! – a hang elhalkul, elvész a sötétben, de érzem, hogy valami megváltozott. Pihennem kell, fáradt vagyok…