Kábán pislogok a szemhéjam alól. Csitult a fájdalom és hangyányival több erőm van, mint egy újszülött kismacskának. Óvatosan jobbra fordítom a fejem. Hiei békésen szuszogva alszik alig karnyújtásnyira tőlem. Angyali béke az arcán. Halkan sziszegve mozdítom meg a karom, ami a tenyeremtől a vállamig be van kötözve. Sőt válltól derékig és a lábaim is be vannak kötve. Erősen hasonlítok egy múmiára… Nem semmi sérülések, az már biztos.

- Jól vagy? – kérdi egy hang, Hiei. – Feküdj vissza. – ja, időközben felültem megszemlélni a sebeket.

-         Semmi bajom, csak fájok egy kicsit. – igyekszem közömbösen viselkedni, de valami újra és újra belezavar a dologba. Mintha valami fontos történt volna, csak nem emlékszem rá…

-         Még nem jöttél teljesen rendbe.  – óvatosan segít visszafeküdni.

-         Jól vagyok. – bizonygatom. – Szeretnék hazamenni. – valami átvillan a szemén, de nem tudom eldönteni mi.

-         Gyenge vagy még. Ha annyira menni akarsz, akkor majd én viszlek. És nincs ellenvetés. – közli komor arccal.

-         Rendben. – kitakaródzom, de Hiei visszacsomagol. Kérdőn nézek rá.

-         Nincs itt ruhád. Ami rajtad van, azokat Kurama hozta el. Így csak megfázol.

Nem vacakol sokat. Belebújik a fekete kabátjába, majd a karjába kap. Ahhoz képest, hogy én vagyok a magasabb, könnyedén megtart. Elképesztő tempóban vágunk át az erdőn, benn a városban pedig a háztetőkön haladunk. A lakótömbömnél nem a kapun, hanem a tetőtérről megyünk be. Az ajtóm nyitva. Biztos Kurama törte fel mikor ruháért jött.  Benn lerúgja a csizmáját, majd engem az ágyra pakol.

-         Segítsek valamit? – kérdezi.

-         Nem, köszönöm. Innentől magam is boldogulok. Menj nyugodtan – küldöm el. – Most fürödni és enni szeretnék.

Bizalmatlan tekintettel méreget.

-         Szerintem nem vagy annyira jól, hogy egyedül maradj. – vitatkozik. – Majd én vigyázok rád. – ezzel felpattan és eltűnik a fürdőben. Pillanattal később hallom, hogy a víz zubogni kezd. Miért nem tűnik el és hagy végre békén?

Tutira élvezi, hogy kínoz. Hallom, ahogy zörög valamivel. Mi a fenét művel? Próbálok felkelni, de nem bírom megtartani magam a lábaimon és elesek. A sebek egyszerre izzanak fel a fájdalomtól. Pestis és döghalál! De utálom, mikor tehetetlen vagyok! Hirtelen Hiei lábai jelennek meg a látómezőmben.

- Miért keltél, fel? Mondtam, hogy gyenge vagy még. Na gyere, kész a fürdő. – ezzel felnyalábol és a fürdőszobába visz. Bent lerak a kád szélére és elkezdi lefejteni a kezemről meg a lábamról a kötéseket. - Fürödj meg, addig készítek ennivalót. – majd távozik, becsukva maga után az ajtót.

Mi folyik itt? Miért viselkedik így? És miért nem tűnik már el? Áh, hagyjuk. Valóban rám fér a fürdés. Hát, nem semmi sebeket szereztem be és jó sokat. Csoda, hogy nem véreztem el ott helyben. Belezsonglőrködöm magam a kádba, és visszanyelek egy sikolyt. A víz iszonyúan csíp! Gyorsan lezavarom a tisztálkodást. A bőröm felpuhult és ahogy hozzáér a ruha marhára fáj. Épp befejezem az öltözködést mikor Hiei kopog.

- Szabad!

-         Na, elkészültél? – kérdi. Ismét felvesz és visszafuvaroz a hálóba.

Ínycsiklandó kajaszag érződik. Most döbbenek rá mennyire éhes vagyok. Lerak az ágyra, betakar és az ölembe rakja a tálcát, rajta egy nagy tányér levessel.

-         Köszönöm.

-         Jó étvágyat.

Nekiállnék enni, de képtelen vagyok megfogni a kanalat. Iszonyúan fáj a karom. Olyan, mintha a bőröm le akarna mászni rólam. A víz kiáztatta a sebeimet, biztos azért fájnak. Könnyek szöknek a szemembe a tehetetlenségtől. Hogy a fene vinné el! Dühösen átkozom magam, mikor Hiei megfogja a kanalat és a számhoz emeli. Meglepetten nézek rá.

-         Egyél, különben sosem jössz helyre. – közli.

-         Menj el. – suttogom és elfordítom a fejem.

-         Nem. Előbb eszel, utána van némi megbeszélnivalónk. – feleli ellentmondást nem tűrő hangon. Ezen igencsak meglepődöm. Szót fogadok és megeszem a levest. Kiviszi a tálcát, majd csörög egy sort és előkerül egy pohár vízzel. Iszom pár kortyot. Újra leül az ágy szélére és kissé zavartan néz rám.

-         Tudd le gyorsan és menj innen. – mondom, de a világért se néznék rá.

-         Miért küldesz el állandóan? Haragszol rám?

-         Nem. – felelem. Megérintené az arcom, de becsukom a szemem és elrántom a fejem.

-         Félsz tőlem? – kérdi hitetlen hangon.

-         Nem. – suttogom. Vágyom az érintésed, te lökött, de tudom, hogy csak sajnálatból érnél hozzám…

-         Akkor mi a baj? – felkel és az ágy előtt kezd el fel-alá mászkálni.

-         Csak annyit kérek, hogy hagyj végre egyedül. Túl nagy kérés ez? – kínomban már egy könnycsepp gördül végig az arcomon.

Egy pillanatra megtorpan és rám néz. Sarkon fordul, belebújik a csizmájába, felkapja a kabátját és az ablakon keresztül távozik…

Este 6 óra van. Egész nap csak feküdtem és átkoztam magam. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy pont Hieibe szeretek bele! Egy érzéketlen tuskóba! Egy…

A csengő szakítja félbe a dühöngésemet. Ki az? Mancs elő, lám Kurama.

- Gyere be! – ordítom teli torokból.

Nyílik az ajtó, némi zörgés, majd feltűnik az ajtóban. Kedvesen rám mosolyog.

- Szia te nagy beteg! Hogy érzed magad? – kérdi. Túl sok ez nekem. Kész vagyok idegileg, potyogni kezdenek a könnyeim. – Na, mi a baj? – odalép az ágyhoz, leül a szélére és magához húz. Zokogva bújok a karjaiba. Kell egy kis idő míg megnyugszom.

-         Ne haragudj. – szabadkozom.

-         Semmi baj. – nyugtat meg. – Most meséld el szépen mi volt ez.

-         Csak kimerült vagyok, ennyi az egész. – de nem úszom meg ennyivel.

-         Először Hiei borul ki, most meg te. Válaszokat akarok! Mi folyik itt? Mondd el, hátha megkönnyebbülsz. – biztatóan mosolyog.

Egy kicsit hezitálok a dolgon. Végül is ártani nem árthat…

-         Na jó. Először hallgass végig, utána megvitathatjuk.

Ezzel neki kezdek onnantól, hogyan jutottam el a barlangba. Néhány részletet mellőzök. A mai nappal fejezem be a monológomat. Újra könnyek gyűlnek a szemembe, de gyorsan visszapislogom őket.

-         Tehát szereted. – állapítja meg bölcs, mindentudó mosollyal.

-         Sajnos igen. Nem tehetek ellene semmit. – rázom szomorúan a fejem. – Az lesz a legjobb, ha…

-         Ha beszélsz vele. – vág közbe. Értetlenül pislogok rá.

-         Nem akarom látni. Jobb ha magamba szenvedek, egy idő után biztos elfelejtem. – tiltakozom rémülten.

-         Ostobaság. Beszélj vele. – gyanús, zöld szikrák táncolnak a szemében. Valamit titkol…

-         Mit hallgatsz el előlem? – kérdezem.

-         Hallgatási esküt tettem. – feleli, ami annyit jelen, hogy egy árva szót sem fog elárulni.

-         Jól van milyen vagy. Lelki válságban vagyok, te meg nem segítesz, pedig módodban állna. Ezt megjegyeztem. – duzzogva bámulok másfelé.

-         Sajnálom, de ezt kettőtöknek kell tisztáznotok. Hidd el nem véletlenül szorgalmazom, hogy beszélj vele. És nyugodtan abba hagyhatod a duzzogást, úgyse mész vele semmire…