A naptár tanúsága szerint már február hatodika van. Utolsó óráról várom a kicsengetést és kegyes az ég, mert hamar teljesül kívánságom. A terem előtt bevárom Kuramát. Egész nap furcsán viselkedik és nem jövök rá mitől van besózva. - Akkor meglesz péntekre a második világháborús tétel? – kérdezi. - Persze. Már csak leellenőrzöm és kész. – a történelem verseny utolsó előtti fordulójára készülünk. - Ha kell… Nem tudja befejezni a mondatot, mert osztálytársnőim hada közeledik. - Ranya! Ranya! Gyere gyorsan! Várnak! – ezzel megragadnak és a kijárat felé vonszolnak. - Mi történt? Ki az? – értetlenkedem. - A földkerekség legaranyosabb sráca! – lelkendezik az egyik. - Nem is mondtad, hogy van barátod. – méltatlankodik valaki. Nekem barátom? Mi a fene folyik itt? - Hogy hívják? – kérdezem. - Nem mondta. Miért, nem is ismered? – csodálkozik valaki a hátam mögül. - Azt se tudom hova rángattok! – fakadok ki mérgesen. - A kapu előtt vár rád te mázlista. Kiérünk az épületből, de egy pillanatra elvakít a havon csillogó napfény. Némi pislogás után felfedezem a rejtélyes illetőt és kis híján szívrohamot kapok. Hiei! Mit keres ez itt? Szörnyű gyanúm támad. Kuramára sandítok aki a tömeg mögött téblábol és úgy tesz mint aki nem ismer. „Ezt még megkeserülöd” formázza a szám hangtalanul. Majd összevakarom minden erőmet és lélekjelenlétemet és felszegett fővel elindulok a kapu felé. A pulzusom a duplájára nő a meg szokottnak és igyekszem nem a zoknimba olvadni. Az oka „ájuldozásomnak” Hiei aki ezúttal nem a szokott fekete ruháit viseli, hanem fehér edzőcipőt, sötét kék farmert és rövid derekú vörös-fehér kabátot. Hja, megértem a csajokat. - Mit akarsz? – kérdezem, mikor odaérek. - Beszélnünk kell. Most! – hű de agresszív valaki. - Nem hinném, hogy bármi mondani valónk lenne egymásnak! – „Nem akarod leteperni, nem akarod leteperni” ismételgetem magamban… - Gyerünk. – ezzel karon ragad. Az útirányból arra következtetek, hogy hozzám indulunk. Mire hazaérünk, már baromi pipa. Vajon mit mondhatott neki Kurama amitől ilyen ideges? Na csak kerüljön a kezem közé… Benn a lakásba fel-alá mászkál, ha így folytatja árkot váj a padlóba. Hmm, jól áll neki a vörös póló… Na ne kalandozzunk! - Elárulnád mire volt jó ez? – kérdezem. Kényelmesen bevackolok a fotelomba és várom a választ. - Hogy hívják? - Kit? – mintha elvesztettem volna a beszélgetés fonalát… - Azt a férfit! - Milyen férfit? – miről beszél ez? - Tudod nagyon jól! Pislogok, mint süket a moziban. - Láttalak titeket a múlt héten, ne tagadd! – még sosem láttam ilyen dühösnek. Ijesztő. Aztán leesik miről karattyol. - Meg van! – kiáltok fel. – Miért érdekel annyira. Semmi közöd hozzá. – vágom oda hűvösen. Megáll, rám mered, kétségbeesés suhan át a tekintetén. - Igazad van tényleg nem az én dolgom. – suttogja, majd kimegy a szobából. Hallom, ahogy a dzsekijét veszi. Itt a lehetőség, hogy tisztázzuk a dolgot, nem engedhetem elmenni! Felpattanok és utána rohanok. Az előtérben áll, a cipőjét készül venni. - Várj! - Mire? – kérdi keserű hangon. - Beszélnünk kell, de előtte válaszolj egy kérdésemre őszintén. Az elmúlt hetekben figyeltél engem? Zavartan néz rám. - Igen. - Gyere. – ezzel kézen fogom és visszavezetem a szobába. Leültetem a fotelba, én pedig az ablakpárkányra telepszem. – Mikor januárban hazahoztál, akkor is beszélni akartál velem. Hallgatlak. - Nos… először is szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésem miatt. Sok dolog megváltozott körülöttem és nem mindig tudom helyesen kezelni. Időnként túl… durván viselkedek, de ez idáig nem okozott gondot és nem is érdekelt ki mit gondol. Aztán néhány hónappal ezelőtt megjelent egy ember. Az életem részévé vált, amit szinte észre se vettem. Megtanított az emberi érzelmekre, ha bajban voltam számíthattam rá. De nehezen kezelem az érzelmeket, ami félreértésekhez vezetett, vezet. Aztán egy csodálatos nap után elkövettem életem eddigi legnagyobb hibáját: nem mentem az után a nő után, akit… szeretek. – ugye nem hülyültem meg és jól hallottam? – Később kis híján elveszítettem, mert későn érkeztem. Adódott egy lehetőség, hogy tisztázzam vele a dolgot, de megrémített a szemében csillogó fájdalom. Úgy éreztem az lesz a leghelyesebb, ha többé nem látom, de másképp hozta a sors. Képtelen voltam őt elfelejteni. Aztán láttam, ahogy valaki más öleli és megrémültem a saját dühömtől. Kurama elmagyarázta miért történt az ami. És most itt vagyok, hogy elmondjam neki mindezt… - fejezi be mondandóját. Zúg a fejem a hallottaktól. Szeret, istenem szeret! - Komolyan gondoltad amit mondtál? – kérdezem remegő hangon. - Minden egyes szót… - nem hagyom, hogy befejezze. Egyetlen lépéssel a fotelnál termek, a nyakába kapaszkodom és megcsókolom. Hogy hiányzott… - Állj. Még… még nem tiszta minden. – mondja, mikor levegőhöz jut. - Ja, tudom. Az akivel együtt láttál. Arra célzol? - Arra is. - Az egyetlen, kicsit lökött bátyámra ne legyél féltékeny. Szegény Kohaku, még szerencse, hogy él. – veregetem vállon. – Mi nem világos még? – kérdem. Közben kényelmesen az ölébe ülök és kiszabadítom a pólót a farmer derekából. - Te mit érzel? Hé, figyelnél egy kicsit! – kiált fel nevetős hangon. - Most, jelen pillanatban nagyon, nagyon boldog vagyok. Szeretlek te lüke, nem tűnt fel? Hmm, jó meleg a bőröd. – mormogom a nyakához bújva. - A kezed meg jéghideg. Ha szabadna tudnom, mit csinálsz? – kérdezi. Ismerős lángok lobbannak a szemében. - Melegszem. – felelem pimaszul, közben a mellkasán kalandozik a kezem. – Valami gond van vele? – közben megszabadítom a pólótól és a farmer dereka felé tapogatózom. - Igen. Lényegesen több ruha van rajtad, mint rajtam és kényelmetlen a fotelod. - Mit tehetnék az ügy érdekében? – lovagló ülésben helyezkedem az ölében. - Első körben szabaduljunk meg ettõl. – és kibújtat a blúzomból. Egy kicsit némán gyönyörködik a látványban. Hamar megunom és a farmerét kezdem bontogatni. Rekedt hangon felkacag. – Szerintem van ennél alkalmasabb hely is a lakásban, nem? - Van benne valami. – morgom, de közben nem odafigyelek. Bonyolult egy öv, ez tény… Aztán megindul a világ. Csak Hiei kelt fel, úgy hogy közben engem is tart. Megfeszülnek ai izmok a karján és a mellkasán. Pompás látvány. Sikerül baleset nélkül ellavíroznunk az ágyig. Nyekkenve érek vízszintesbe. Na a szoknyám is köddé vált a zoknimmal és a melltartómmal együtt. Hiei is felbukkan, fölém térdel és olyan mohó tekintettel méreget, hogy minden porcikám merevgörcsbe rándul. Aztán eszembe jut valami fontos. Miközben a farmerét próbálom lehámozni, meg is kérdem. - A barlangban azt kérted tőlem, hogy engedjem szabadon az erőm. Miért? - Hmm? – nem figyel, a hasam nyalogatja és megpróbál befurakodni a combjaim közé. Megragadom a haját és felemelem a fejét. - Kérdeztem valamit. – felhagy minden eddigi tevékenyéggel és teljes hosszában végignyúlik rajtam. Forrósodik a hangulat… - Biztos tudod, hogy az erőd érintése a kívülállók számára kicsit kellemetlen, olyan, mintha karmolnának. - Hallottam már elégszer, ha nem csal az emlékezetem, tőled… - Most engedd el. – suttogja, közben megcsókol. Még mindig nem tiszta a dolog lényege, de megteszem. Ahogy a mancsok elszabadulnak meghitten ismerős érzés vesz körül, Hiei meg felnyög. Én is megborzongok a jeges-tüzes érzéstől. – Megváltozott az erőd. – közli, hmm, mintha élvezné a dolgot. - Mi változott? – kérdezem, még mindig nem értem… - Eltűntek a karmaid kedves. Csak a puha érintés maradt. Olyan mintha az egész testemet mindenhol egyszerre érintenéd. – még mindig rajta a farmer, de azon keresztül is érzem, hogy kemény és harca kész. Ritmikusan dörgölődzik hozzám, minden lökéssel keményebb lesz a csomó az alhasamban. - Még mindig rajtad van a farmer… - nyöszörgöm. - Milyen igaz… - két pislantással késõbb már sem a farmere sem az én bugyim sincs sehol. – Hol is tartottunk? – kérdi rekedt hangon. - Valahol itt. – ezzel teljesen magamra húzom, nem tétovázik és belém csusszan. Kényelmesen a keskeny csípő köré fonom a lábam. Együtt mozgunk, először lassan, majd egyre vadabb tempóban… Az óra csipogására ébredek. Megint fel kell kelnem. Sikerül lekapcsolnom a nyomorultat. Csend, na végre. Nem, még sincs csend. Valami szuszog és valami forró tapad a hátamhoz. Hiei. Óvatosan megfordulok. A hajam alá bújva alszik, mint akit agyonütöttek. Nincs szívem felébreszteni, de nekem suliba kell mennem. Vigyázva szabadítom ki a sörényem, majd betakarom a hétalvót, én pedig összeszedegetem a ruháimat és eltűnök öltözni a fürdőbe. Mikor indulok a konyhába reggelizni, már ébren van és a szoba közepén ácsorog álmos arccal, egy szál semmiben. - Hova mész? – kérdezi, közben elnyom egy ásítást. - Szerda van, iskolai nap. – rátekerem a takarót, mert ha nem, még képes leszek ellógni a mai napot… - - Feküdj vissza nyugodtan. Eszek, aztán megyek. – gyengéden megcsókolom és visszaterelem az ágyhoz. Lefekszik, bevackol a helyemre és onnan néz rám, olyan tekintettel, hogy mindjárt lángot fog a ruhám. - Muszáj menned? - Igen. És ha továbbra is így folyatatod, miattad fogok elkésni. – ezúttal lehúz magához, megcsókol, de nem enged kibontakozni. – Komolyan mondtam. – gonoszkodásból elengedem az egyik mancsot, mire felnyög, én pedig gyorsan felegyenesedem. - Ezt csak akkor csináld, ha komolyan gondolod. Legközelebb nem úszod meg ennyivel. – morogja. - Majd meglátjuk. – ezzel felkapom a homlokpántját az ágy mellől és a konyhába megyek kajálni… A suli előtt Kurama áll és vár. - Jó reggelt. – köszön. - Neked is. – épp hogy ki tud térni a neki szánt pofon elől. Értetlenül pislog rám - Mi volt ez? - A tegnapi kis „terved” miatt kaptad volna. Nem értékelem, ha a hátam mögött intézkednek. – felelem. - De ahogy elnézem, minden rendben van. Hmm, ismerős illat. – körbeszaglássza a nyakam – És ismerős szalag. – céloz a hajamba kötött fehér vászonszalagra. Igyekszem nem vörösödni. - Ha annyira tudni akarod, mindent tisztáztunk. De gyerünk órára. – karon ragadom és bevonszolom a bejáraton. Ennek a tanítási napnak is vége. Kinn már megy le a nap, mikor kilépek az ajtón. A narancsvörös fényben ismerős alak áll és vár. Hiei! Szinte éreztem, hogy itt lesz, hogy várni fog rám…