Farkas és szablya-by Eve

-         Nehéz lesz megszokni az új várost, igaz? – Hati lustán felemeli a fajét, rám néz, majd szusszan egyet és alszik tovább. Na ennyit az együttérzéséről.

Vadidegen országban vagyok, az egyetlen ismerősöm a farkasom, Hati. Két hónappal ezelőtt még a kanadai erdőben csatangoltunk, most meg itt poshadok a tokiói betondzsungelben. Az anyám újra férjhez ment, én meg apámhoz költöztem, ugyanis kisebb családi botrány kerekedett köztem és az új férj között. Most mindketten boldogok vagyunk: anyám is és én is. Csak a környezet hiányzik, tiszta kék ég, sűrű fenyőerdő, magas hegyek. Mindennek a tetejébe apám ragaszkodik ahhoz, hogy suliba járjak, nem lehetek magántanuló. Egy rakás idegen kölyök. Borzasztó. Nem arról van szó, hogy nem tudok japánul, mert folyékonyan beszélek – anyám nem hagyta ki a nevelésemből – de csak apai ágon vagyok japán, anyám kanadai. Tartok tõle, hogy a beilleszkedés – már ha egyáltalán lesz ilyen – nem megy majd zökkenőmentesen. A képességem pedig csak rontani fog a dolgon. Hogy milyen képesség? Hát a sámánságom, legalábbis Szürke Sas így nevezte. Szürke Sas egy indián ismerősöm, még a „régi” időkből. Hati pedig egy szellem, egy ezüst farkas szellem. Kicsi gyermekként nekem természetes volt, hogy szellemeket láttam, bár anyát számtalanszor kiakasztottam vele. Aztán egy nap találkoztunk Sassal és láttam hogy egy nagy „madár” ül a vállán és megkérdeztem tőle, hogy hívják a madarat. Nem lepődött meg a kérdésen. Elmesélte neki anya miket szoktam mondani és innentől barátok lettünk. Mesélt nekem a sámánokról, a szellemekről és segített megtalálnom Hatit, aki a védőszellememmé vált. A madárról kiderült, hogy Sas védőszelleme. Annak ellenére, hogy egy idegen országban élek mostantól, nem érzem magam olyan egyedül, hisz velem van a farkasom. Apámat ritkán látom, mert sokat utazik, nagyjából két-három havonta hazajön pár napra. Ketten maradtunk Hati…

Hát, ez is elérkezett. Első napom a suliban. A legszörnyűbb az egészben, hogy egyenruhát kell viselni. Haza akarok menni!

-         Eve, gyere be! – szólít Hamato tanár úr, az osztályfőnököm. Mártírokat megszégyenítő elszántsággal lépek be a terembe. Odamasírozok a tanári asztal mellé, majd megállok és felmérem a terepet. Átlagos iskolai tanterem, a padok négy soros elrendezésben, fiúk-lányok vegyesen. – Gyerekek. Szeretném bemutatni az új osztálytársatokat. Eve Miyazaki. Eve, mutatkozz be kérlek.

-         Üdv. Eve vagyok. Kanadából érkeztem. – hozzá kell edződnöm az itteni udvariassági szokásokhoz…

-         Kérlek foglalj helyet. Kezdjük az órát!

Az ablak felőli első sor utolsó padjában találok helyet. Kissé bamba tekintettel bámulok ki a fejemből, mikor ismerős derengést látok a szemem sarkából. A második sor ötödik padjában ülő srác körül szellem van! Biztos észre sem vette… Az átlaghalandóknak fel sem tűnik az ilyesmi és a sámán ritka köztük. Figyelmesen szemlélem a szellemet. Jé, egy szamuráj! Hát ilyet se láttam még, pedig találkoztam néhánnyal. Na, mindegy. Hamar eltelik az óra. Nyugodtan kisétálok a teremből az udvarra és keresek egy csendes zugot. Közben Hati is úgy érzi, hogy hiányzom neki, és előbújik. Szokása szerint leheveredik mellém és úgy tesz, mint aki alszik. Behunyom a szemem és próbálom figyelmen kívül hagyni a világot, de nincs szerencsém.

-         Te vagy az új lány, ugye? – kérdezi egy hang. Morcosan felpillantok és az a barna hajú fiú az, akit a szamuráj kísér. – Nem harap? – kérdi és Hatira mutat. Menten lehidalok! Látja a szellemeket?

-         Igen én vagyok, te pedig az osztálytársam vagy és sámán. Igaz? – egyre érdekesebb lesz ez a nap.

-         Valóban sámán vagyok. A nevem Yoh Asakura, ez a szellem pedig Amidamaru. – mutat a háta mögé, ahol megjelenik az említett szamuráj és üdvözlésképp int egyet.

-         Yoh, Yoh! Ana keres! – kiabál egy alacsony kiskölyök az udvar közepérõl.

-         Ő Morti – int a gyerek felé. – Megyek mindjárt! Tudod mit, ha van kedved este átugorhatnál hozzánk. Mező utca 2. – ajánlja. Még nem is ismer, de már meghív magukhoz. Érdekes egy figura.

-         Majd meglátom, ha lesz időm átmehetek. – válaszolom minimális lelkesedéssel.

-         Oké. – ezzel magamra hagy.

El kell ismernem, furcsa a gondolat, hogy más sámán is van a közelemben. Majd meglátjuk…

Némi szorongással kopogok Yohék ajtaján. Egy ismeretlen lány jön ajtót nyitni. Hmm, mintha osztálytársam lenne…

-         Jó estét. – köszönök.

-         Tehát te vagy Eve. Ana vagyok – fogad. – Gyere be, kész a vacsora.

Az ebédlőbe kísér, ahonnan beszélgetés szűrődik ki. Belépve egy csomó emberrel és szellemmel találom magam szembe. Hova keveredtem?

-         Szia Eve! Már azt hittem nem is jössz! – üdvözöl Yoh.

-         Helló. Nem zavarok? – kérdezem megszeppenve.

-         Nem, gyere nyugodtan. – mutat egy üres helyre a középen álló asztalnál. Leülök, közben Hati, mint az árnyék, követi minden mozdulatomat.

-         Tehát egy újabb sámán. – jegyzi meg a velem szemben ülő lila hajú fiú, aki mögött egy hatalmas termetű harcos posztol.

-         Igen. De még be sem mutatkozott a kis hölgy. – szól közbe egy magas, fura hajú férfi. Õ a legidősebb a társaságban, ahogy elnézem és egy gyíkszerű szellem lebeg mellette.

-         Eve Miyazaki vagyok, Yoh osztálytársa és nemrég költöztem ide Kanadából. De még ti sem mutatkozatok be. – felelem.

-         Én Ryu vagyok. Ez a zöld bőrű pedig Tokagero. – int a szelleme felé.

-         Engem szólíts Traynek, a védőszellemem, pedig Cory. – folytatja a kék hajú srác. Az asztalon egy pici manószerű szellem egy nagy lapulevéllel a kezében.

-          Lyserg Diethel, a védőszellemem pedig Chloe. – egy zöld hajú és, szemű fiú, a vállán egy tündérhez hasonló szellem üldögél

-         VIII. Faust a nevem, ő pedig Elisa, a szerelmem. – egy félelmetes fazon mondja ezt és egy szőke szellemet ölelget. Hova kerültem?

-         Én vagyok a csapat lelke és komédiása. A nevem Cyoco, a szellemem pedig Mik. – egy nagy hajú fiú és egy leopárd szellem. 

-         Az a morcos képű alak veled szemben Ren, a harcos, pedig Bason. Ne félj nem harap. – celebrálja a bemutatást Yoh, mire a nevezett srác csúnyán néz rá.   

-         Ó, nem mutattam be a farkasom: Hati, egy ezüst farkas szelleme. – kicsit fura, hogy mások is látják Hatit…

-         Honnan van a neve? – kérdezi Tray. – Ismerősen cseng, de nem tudom hova tenni.

-         A germán mitológia egyik farkasa, aki a holdat kergeti és ha utoléri, eljön a világvége. A testvére Sköll, pedig a napot hajkurássza. Nekem így mesélték.

-         Illik hozzá. Bundája a hold ezüstje, szeme a jég kékje. – jegyzi meg Ren, közben meredten bámulják egymást a farkassal.

-         Szerelem elsõ látásra. – szól közbe Cyoco mire Ren egy lándzsa és egy szablya keresztezéséhez hasonlatos fegyvert kap elõ és a képébe nyomja.

-         Még egy beszólás és egy fejjel alacsonyabb leszel! – fenyegeti meg a mókamestert. – Hogy állsz a harccal? – kérdi tőlem én pedig értetlenül pislogok.

-         Milyen harccal?

-         A sámánharccal. – feleli Tray.

-         Az mi? – mintha elvesztettem volna a társalgás fonalát…

-         Nem tudod? – kérdezik egyszerre. Azok az elképedt arcok!

-         Nem. Baj?

-         Hatalmas baj. De ne aggódj, majd mi megtanítjuk. – vigasztal Yoh. Miért érzem úgy, hogy ennek nem lesz jó vége?

Itt kivágódik az ajtó, Ana jelenik meg a küszöbön egy nagy tállal.

-         Esetleg, ha ettetek, akkor megtaníthatjátok, de most senki sem megy sehova.

-         „Menni vagy nem menni az itt a kérdés…” – szavalja Cyoco.

-         Mit mondtam az előbb? – kérdi Ren.

-         Jó, jó értettem, de ezt nem lehetett kihagyni… - mentegetőzik a mókamester.

Kellemes beszélgetéssel telik az idő. Kiderül, nem én vagyok az egyetlen idegen itt. Lyserg Angliából jött, Tray Északról, Ren Kínából, Cyoco pedig Amerikából. A kaja végeztével Yoh felpattan, majd karon fog és kirángat az udvarra. A többiek a utánunk sereglenek. Mi folyik itt?

-         Kezdjük az elején, rendben? – kérdi Yoh én meg csak értetlenül bólogatok. – A sámán kapocs az élők és a holtak lelke között. Képes egységet alkotni a szellemekkel. Ennek első lépcsője a lélekegyesítés vagy szellemegység.

-         A mi? – nekem valami nagyon nem világos.

-         Te és a szellemed egységet alkotva képesek vagytok egymás tudását és erejét felhasználva harcolni. Próbáld meg. – javasolja.

-         Na és hogyan?

A következő pillanatban a srácok magukhoz hívják a szellemeiket és egy nagy villanás kíséretében a testükbe olvasztják, olyan szívmagasságban. Aztán, mikor végre elhal a fény, mindegyikük felett ott tükröződik a szellemük.

-         Pofon egyszerű a dolog. – szólal meg Yoh, kicsit furcsán zeng a hangja.

-         Te jössz. – biztat Tray. – Fog ez menni, csak bízz magadban és Hatiban.

Na, jó. Nem halok bele, max nem sikerül. Hatira nézek, a tekintetünk egymásba kapcsolódik. Jégkék tekintetében a végtelen hómezőket látom, rohanni határtalanul, aztán azt veszem észre, hogy a farkas egy fényes gömbbé változott, melyet a markomban tartok. Nem habozok, a fiúktól látott mozdulattal a mellkasomhoz szorítom. Hihetetlen erő zúdul végig a csontjaimon. Emlékképek kavarognak az agyamban, havas táj, kopár jégtáblák, végtelen szabadság, ismerős erdők. Mikor végre odáig jutok, hogy tudjam mi is történik körülöttem, hét kíváncsi szempár szegeződik rám. Nem igazán értem mit bámulnak rajtam, hát megkérdem.

-         Mi történt? – a hangom pokolian rekedt, még nekem is. Tisztára mint egy jól szituált tüdőbeteg.

-         A szemed és a hajad… - mondja kikerekedett szemekkel Ren.

-         Mi van vele? – még mindig nem értem az összefüggést.

-         Menj és nézd meg. – javasolja Yoh.

Értetlenkedve megyek a házba, hamar találok egy tükröt és kis híján felsikítok, mikor belenézek. Hol az én derékig érő, ében fekete hajam és a zöld szemem? Helyette egy ezüstös hajú, jégkék szemű lány tekint rám a tükörből.

-         Mi a frász történt velem? – kérdezem a többieket, mikor visszabotorkálok az udvarra.

-         A lélekegyesítés következménye a külsőd. Ne ijedj meg nem végleges. Ritka ez a képesség és elvileg a lélekkontrollnál is ez fog majd történni. – válaszolja Ana.

-         És így hogy tud harcolni? – érdeklõdik Tray.

-         Ahogy a farkasa, karommal és az agyaraival, de úgy látszik ezek csak veszélyhelyzet esetén kerülnek elő.

-         Akkor teszteljük az elméletet! – rikoltja Ren és rám ront a fegyverével.

Fel sem fogom mi történik. Annyit látok csak, hogy a penge villogó sávként közeledik felém, de nem talál el, mert már nem vagyok az előbbi helyemen. Ám kár korán örülnöm, mert a következő csapástól már nem tudok leugrani. Automatikusan előrenyújtom a karom, várom a fájdalmat, ahogy a hideg fém majd belém mar, de helyette azt látom, hogy a karmaimon – nem hülyültem meg, tényleg! – szikrát vetve áll meg a fegyver. Ez az ütődött megtámadott! – villan át az agyamon. Dühödten lendülök támadásba…