Csörög a telefon… Milyen telefon? Mikor végre kinyitom a szemem és meglátom a szekrényen villogó és cincogó parányt leesik. Ja, hogy ez… Tegnap szereztem és én hülye nem kapcsoltam ki éjszakára. Valaki nagyon el akar érni, mert még mindig nem tette le. Kézbe veszem, és megnézem a kiírt számot, de nem ismerős. Lenyomom a hívógombot és félig ásítva beleszólok:

-         Igeen?

-         Ha nem veszik fel a telefont, az a tisztelet hiányát jelenti. – válaszolja a hang. Ez tuti, hogy Ren.

-         Jó reggelt neked is Ren. Jól aludtál? – és még én vagyok a tiszteletlen… - Miért keltettél fel? Nincs mára megbeszélve edzés.

-         Elmehetnék most hozzád?

-         Persze de mi…

-         Majd inkább személyesen. – ezzel lerakja. Menten megáll az eszem! Nem elég, hogy felkelt reggel nyolckor, de még titkolódzik is.

Kikászálódok az ágyból és igyekszem hamar magamhoz térni.

-         Szóval, mi volt az a rettentően sürgős és titokzatos dolog amiért lóhalálában iderohantál? – kérdezem, mikor már a konyhában ülünk a tea mellett.

-         Nos… a családom igen befolyásos az üzleti életben és nekem, mint a Tao család vezetőjének időnként más dolgom is akad, mint a sámánharccal törődni.

-         Térj a lényegre!

-         Azt szeretném! – mordul rám és leesik, hogy zavarban van. Vajon mi a bús történhetett, hogy ez a hatalmas egóval rendelkező emberi lény zavarba jött tőle? – Szóval ma este egy fogadásra vagyok hivatalos és kellene egy kísérő. – böki ki végre én meg majd a csészémet nyelem le keresztbe. Némi intenzív köhécselés után megtalálom a hangom.

-         És miért pont én?

-         Mert más lányt nem ismerek.

-         Ott van Ana vagy Tamara.

-         Nincs az, az isten, amiért én Ana-t vinném el, Tamara meg túl félénk, úgyhogy te maradtál.  – igazán kedves, nem?

-         Nincs sok kedvem és amúgy is fáj mindenem. – hárítom a melót, ha rajtam múlik.

-         Ha eljössz, kapsz egy hét pihenőt az edzésből.

-         Megdumáltuk! – ez azért elég méltányos ajánlat.

-         Rendben. Este hétre gyere hozzám, mert ellenőrizni akarom mit veszel fel.

-         Nem fogok krumpliszsákban megjelenni, e felől biztosíthatlak. – de piszok!

-         Akkor hétkor. – ezzel a távozás hímes mezejére lép.

Nekem is mennem kell vásárolni. Kell valami estélyi féleség.

Na, ha ez nem tetszik neki, akkor lesheti, hogy elkísérem bárhova is. Kopogok, majd választ nem várva benyitok. Ren sehol, csak némi káromkodás szűrődik ki a hálóból. Benn Ren áll a szoba közepén és a nyakkendőjével szerencsétlenkedik. Szegény Bason próbálja csitítani.

-         Nyugodj meg Ren mester, mindjárt jön Eve kisasszony és megköti azt a ruhadarabot.

-         Én is meg tudom kötni! – vágja rá agresszív kismalac stílben.

-         Veszem észre. Azért hallani már az ajtóból a szentségelésedet, mi? Na mutasd azt a galád nyakkendőt!

De nagyobb a probléma mint hittem, mert ez a lökött még az inget is félregombolta. Megadóan szusszanok egyet, majd kibújok a hosszú fekete kabátból és Renhez lépek. Elveszem a kezéből a nyakkendő nevű szörnyeteget és nekiállok kigombolni az ingét. Egy darabig gyanakvóan mered a kezemre, majd a tekintet továbbvándorol és némi meglepetést látok feltűnni az arcán.

-         Az ennél mélyebben dekoltált és szűkebb ruhát már fürdőruhának hívják. - jegyzi meg.

-         Tévedés, ez volt a legszolidabb az összes közül amivel a délután folyamán találkoztam. Ha nem felel meg, akkor menj egyedül. – vágom oda. Erre válaszul valamit morog az orra alatt, de nem értem. – Most ha lehet ne ugrálj, mert megfojtalak. – fenyegetem meg és neki kezdek a nyakkendőkötésnek.

-         Azt nem mondtam, hogy nem jó, csak kissé szokatlan.

-         Rajtad meg a szmoking szokatlan, úgyhogy nyughass, mert a végén tényleg túl szoros lesz. – még némi igazítás és kész. Jól áll neki azt meg kell hagyni. Nemsoká a lépcsőn kopogok lefelé, a kabát meg úszik utánam. Jó hosszú, tűsarkúban is majd a földig ér. Láttam ilyet bőről is, majd kell egy olyat is szereznem. Elég észrevétlen maradhat a két szablya…

A bejárat előtt egy fekete limuzin parkol, na ma este minden fekete? A ruhám, a kabátom, Ren szmokingja és a limó is. Van némi vámpírfeeling a dologban…

Meghalok! Álmos vagyok, unatkozom és kezd fájni a lábam. Még csak alig egy órája jöttünk, de én már totál kész vagyok. Eltipegek a svédasztalhoz, hogy zsákmányoljak valami innivalót, de a piskótáim kezdik felmondani a szolgálatot és kis híján pofára esek. A szerencse azonban közbelép egy vadidegen férfi képében aki ügyesen kap el.

-         Köszönöm. – dünnyögöm az orrom alatt.

-         Nincs mit kisasszony. – felpislogok a hang gazdájára. Zafírkék szemek, fekete haj és gyomorforgató mosoly. – Ugye jól láttam, hogy az ifjú Tao úrfival érkezett? – kérdi. Kivel? Ja, hogy Renre gondol…

-         Igen. Netán ismeri az úr? – gyanakvó? Ki? Én?

-         Az egyik unokatestvérem fia. – hát nem néztem volna ki belőle. Netán az egész família itt van? – És kérem hívjon Can-nak kishölgy. Ugye ön nem Japán?

-         Nem, csak félig. Az édesanyám kanadai.

-         Akkor gratulálok a szüleinek, mindkét nép legszebb vonásait örökölte tõlük. Megtudhatnám a nevét kishölgy? – istenbiz’ ha még egyszer kishölgynek hív, pofán csapom!

-         Eve, kicsim, hát meg vagy végre, már kerestelek. Gyere, be szeretnélek mutatni valakinek. – csendül fel mögöttem Ren hangja. Kicsit lezsibbadok a „kicsim” megszólításon, de itt az esély a menekülésre!

-         Helló édes, - közben megragadom a kezét – képzeld ez a kedves úr megóvott attól, hogy itt helyben kitörjem a nyakam. – csacsogom kényszeredett vidámsággal.

-         Hála az égnek. – majd közelebb húz magához. Igyekszem úgy tenni, mint ha ez teljesen természetes lenne. – Köszönöm Can-san hogy megóvta Eve-et. – majd sarkon fordul és megindul a tömegben. Mikor végre elérünk egy kevésbé zsúfolt sarkot engedném el a kezét, de nem hagyja.

-         Most már igazán elereszthetsz.

-         Can egész este figyelni fog. Már jócskán harminc fölött jár, de a tizenéves lányokra bukik. Vigyázz magadra. – aztán félhangosan hozzáfûzi: - Tudtam, hogy baj lesz ezzel a ruhával.

-         Mi van a ruhámmal? – már megint kezdi!

-         Túl feltűnő vagy benne, az itt a baj kedves. – kedves? Túl sok pezsgőt ivott?

-         Neked megártott a pezsgő! Tudtam, hogy nem kellett volna elvállalnom ezt az egészet.

-         Ne értsd félre, az a gond, hogy túl jól áll neked ez a gönc. – ismét magához húz. – Szinte ragyog az a fehér bőröd és hozzá ez a göndör lobonc… csodálatos! – még szép, nem viccből ültem a fodrásznál, de azért ez mégis túlzás.

-         Ha szabad tudnom erre ki adott engedélyt? – kérdezem Rent, mert a szemtelenje teljesen magához ölelt és az arcát a nyakamhoz fúrta.

-         Ha Can azt hiszi, hogy hozzám tartozol, akkor le fog szállni rólad. A saját érdekedben színészkedj egy keveset. – színészkedést akar? Megkaphatja!

Kiszabadítom a karjaim, és a tenyerembe fogom az arcát. A szemén látszik, hogy nincs ennek semmi baja a pezsgőtől, ajánlom is, mert jól alakítást várok tőle. Először csak az arcát simítom végig az ajkaimmal, majd lassan a szája felé közelítek.

-         Te most mit művelsz? – kérdi alig hallhatóan.

-         Hozzád tartozom, nem? Hadd lássa Can. – majd finoman megcsókolom. Egy ideig csak tűri, majd viszonozza is a csókot. Innentől kikapcsol a külvilág, csak mi ketten vagyunk…

Aztán, szinte egy végtelennek tűnő perc után, elválik tőlem, én meg újra tudok gondolkodni. Félve nézek az arcára. A szeme lázasan csillog, és mintha kissé elpirult volna.

-         Várj meg itt és nem mozdulj. – suttogja a fülembe, majd eltűnik a vendégseregben.

Legalább van időm gondolkozni, hogy mit is műveltem. Ha őszinte vagyok magamhoz, akkor be kell, hogy valljam, már egy ideje sóvárogtam erre a csókra. Amikor nem játssza a megközelíthetetlent, akkor nagyon aranyos tud lenni. Másrészt, nem rossz pasi. Jó a teste és gyönyörűek a szemei. De ez akkor sem vezet sehova! Felejtsd el! Hirtelen felbukkan mellettem, majd kézen fog és elindul kifelé a teremből. Némán ülünk még a limuzinban is. A lakáshoz már cipő nélkül kaptatok fel. Ezek a vacakok felérnek egy egész hónapnyi edzéssel, komolyan. Benn végre lezöttyenhetek a kanapéra. A lábaim feldobom a karfára, és végignyúlok rajta. Nem tudom, hogy ennek a lököttnek most mi a baja, de kíváncsian várom, hogy mit fog kitalálni.

Már lassan fél órája semmi, Ren a szobájában, én a nappaliban. Mindegy, ha akar valamit, majd szól…