Mmm, nem húztam össze a függönyöket este, hogy ide tűz a nap? Hunyorogva nyitom ki a szemem és némi meglepetéssel veszem tudomásul, hogy nem otthon ébredtem. Megfordulok és újabb meglepetésként Ren meztelen mellkasába ütközök. Hát… izé… ilyen közel még úgyse volt hozzá szerencsém, pláne ennyire hiányos öltözetben. Jé, rajtam meg még az estélyi van! Tekintetem újra és újra visszavándorol az alvó sámánra. Milyen lenne így megérinteni? Biztos felébredne rá, úgyhogy inkább nem próbálkozom. Óvatosan felkelek, nehogy felébresszem, de épphogy csak felállok, egy kéz fonódik a csuklómra és visszaránt. Visítva zuhanok majd Ren mellkasán landolok. Nem tudom értékelni az ilyen megmozdulásokat!

-         Elengednél? – kérdezem a szemtelenjétől, de csak egy álmos mosoly a válasz. – Nem kérem még egyszer ilyen szépen. A következő már fájni fog.

-         De harapós a cicus! – anyád a cicus! Mérgesen karmolok az oldalába, mire felszisszen és elereszt. Villámgyorsan pattanok fel és húzódom kartávolságon kívülre. – És még karmol is.

-         Ne merj cicusnak hívni, mert kitépem a nyelved! És örülj, hogy nem a szemed céloztam! – mordulok rá. Ren felül és ledobja magáról a takarót, de hál’ istennek nem kapok szívrohamot, mert van rajta egy hosszú, fekete pizsamanadrág. Huh, ez közel volt! – Ha nem nagy gond én mennék haza.

-         Jól van. – gyanúsan nyugodt.

-         Akkor egy hét múlva találkozunk.

-         Miért? Elutazol? – kérdi meglepetten.

-         Arról volt szó, hogy kapok egy hét pihit, mert elmentem veled arra a nyomorult fogadásra. – tudtam, hogy elfelejti!

-         Nos, ha ezt ígértem akkor viszlát egy hét múlva. – ezzel magára kap egy fekete köntöst és eltűnik a konyha irányába. Pislogok egy sort, de hamar túlteszem magam a megrázkódtatáson és lelépek, mielőtt meggondolná magát…

Ma délután már sajnos edzés, pedig milyen jó volt az elmúlt pár nap! Semmi fizikai kínzás, semmi lelki kínzás… Na, nehogy félre értsd! A lelki kínzás nálam, annyiban nyilvánul meg, hogy egész végig Ren mellett vagyok, de nem taperolhatom le azt a pompás testét és szívesen megismételném az estélyen történtek egy részét… Ez részemről baromi nagy hiba lenne, hisz egy barátság végét jelentené. Akkor inkább marad a lelki kínzás.

Húú, ez baromi hideg! Még a fogam is megfájdult tőle, de már csak pár falat van… Ám odafent biztos úgy gondolják, hogy ez már túlzás, mert felberreg a csengő. Kelletlenül megyek ajtót nyitni, de csak Ren jött, ja, tényleg, ma edzés van!

-         Hel… ló. – köszönök neki, de a szám még túlzottan el van fagyva, hogy rendesen tudjak beszélni.

-         Neked is, mi van, nem tudsz megszólalni? – kérdi és kissé gyanakvón néz rám.

-         Csak… csak jégkrémet ettem és elfagyott a szám, de semmi komoly. – kezd olvadni!

-         A vanília illatát én is érzem, de minek ettél annyit, ha utána nem tudsz beszélni?

-         Ezt imádom a legjobban és hát volt a mélyhűtőben egy egész doboz…

-         Jó, értem, de mit mondtam neked a táplálkozásról? – kérdi szigorú pofával, ám nehéz ilyesmire figyelnem, ha még a szokottnál is izgibb cucc van rajta. A menetrendszerinti fekete, bő nadrág egy fehér, össze-vissza nyirbált pólóval. Inkább néz ki hajhálónak, mint pólónak, de remekül kiadja a hasizmait és az egész felsőtestéből mindössz a mellbimbóit takarja csak. Nem tudom eldönteni, hogy örüljek vagy bosszankodjak a bemutató tökéletlenségén…

-         Nem tudom, mert már második mondat után elvesztettem a fonalat. – felelem pimaszul. Erre elkerekedik a szeme. – Nyugi, csak vicceltem. Fontos a táplálék, mert az ad csak elég erőt a harchoz. Ne egyek feleslegesen mindenféle marhaságot és gyorséttermi kajákat. De annyira könyörgött az a fagyi, hogy muszáj volt… - igyekszem minél ártatlanabb arcot vágni, és úgy tűnik hogy sikerül mert gyanúsan megremeg a szája széle. – Komolyan, a jégkrém kezdte! – Bizonygatom heves bólogatással mire elkezd vigyorogni.

-         Hiába próbálkozol, úgyse úszod meg az edzést. – szólal meg hirtelen elkomorodva. – bakter! Pedig már kezdtem reménykedni…

-         Figyelsz!

-         Mint állat. – válaszolom.

-         Ez nem volt vicces. – jegyzi meg fanyar képpel Ren.

-         Most kezdjük, vagy még piszkálsz a humorom miatt? – igen, ideges vagyok, mert most jött el az edzés vége és Ren egy próbát talált ki, hogy letesztelje, hogy mennyit fejlődtem.

-         Igazad van. Akkor most fogd ezt a rizsszemet és ezt a filcet. Majd írd rá a neked legkedvesebb személy nevét.

-         Jól raktak téged össze? Ez egy rizsszem, ha nem tűnt volna föl! Erre nem lehet írni!

-         Csak csináld!

-         Jó, jó. – nagy kínkeservvel felvésem rá Hati nevét. – Tessék. – adom a mesterművet Ren mancsába. A sámán szétnéz a kies tájon – ja, ha nem mondtam volna kihozott a hegyekbe és egy kissé sziklás fennsíkon állunk – majd a rizst jó messzire hajítja.

-         Most pedig keresd meg. – ez totál nem komplett!

-         Ma nem vagy formában. Épp az előbb dobtad el valahova! És egy nyomorult sziklamezőn állunk!

-         Tudom. De addig nem mész sehova, míg meg nem találtad.

Csak nyugalom. Ha körbe-körbe rohangálok és a köveket emelgetem, azzal nem megyek semmire. Dühösen felkapaszkodok egy szikla tetejére, majd elhelyezkedem és magamhoz szólítom Hatit.

-         Valami baj van? – kérdi mikor már mellettem áll.

-         Csak figyelj. Az utolsó feladatunk, hogy megtaláljunk egy, a te neveddel ellátott rizsszemet.

-         Csak viccelsz, ugye?

-         Nem. Most megcsináljuk a lélekegyesítést és te onnantól csendben maradsz, nem zavarsz a koncentrálásban, de mindenképp nyitottnak kell lennie a lelkünknek, mert csak így sikerülhet. Oké?

-         Akkor rajta.

Miután megvolt a lélekegyesítés, azon gondolkodom, hogy miként kezdjem keresni. Felesleges lenne Hati érzékszerveit használnom, hiszen nem szimatolhatom végig az egész placcot. Jó, próbáljuk másképp. Meg van! Azáltal, hogy a rizsre írtam a nevét, egy emléket kötöttem a maghoz, ha emléket adtam neki, akkor emlékek által fogom tudni meg találni.

Emlékeket, Hati, emlékeket!

Nem kell kétszer mondani. Lelki szemeim előtt jeges pusztaságok, gyönyörű fenyőerdők vonulnak el. Érzem a bőrömbe maró hideg szúrásait, de én csak rohanok, hisz megtehetem, szabad vagyok! Hirtelen emberi arcok bontakoznak ki a vakító fehérségből, majd nyomtalanul enyésznek el. Aztán magamat látom, ahogy otthon, Kanadában rohanunk Hatival az erdőben. Egyszer csak egy apró fényes pont ragyog fel előttünk, mi pedig arra vesszük az irányt…

Óvatosan nyitom ki a szemem és döbbenten pislogok körbe. Minden nyakig havas és jég borítja a sziklákat. Itt meg mi történt? Alig pár lépésre onnan, ahol én ülök egy alacsony jégoszlop emelkedik. Lemászok a szikláról és odasétálok. Lám, rajta a rizsszem.

-         Ren! Meg van! – kiabálom büszkén, de nem érkezik válasz. Csak nem itt hagyott? Aztán jobbról mozgolódást látok. Egy hókupac mozgolódik, majd a tetején kibukkan Ren haja. Ja, csak betemette a hó.

-         Mit műveltél te boszorkány? – kérdi mikor sikerül kiásnia magát.

-         Te mondtad, hogy keressem meg a rizst, én pedig Hatival összefogva megkerestem. Tessék. – ezzel felmutatom az említett magot.

-         Ez még oké, de hogy a fenébe jegelted le a környéket és engem?

-         Csak annyi biztos, hogy emlékeket idéztünk a farkassal és hát… úgy látszik ez itt is megmutatkozott.

-         Hát meg! De átmentél a vizsgán. Sok sikert a továbbiakhoz. Innentől magadnak kell a saját technikáidat kifejleszteni. – ezzel elindul haza.

Hmm, azt hittem hogy valami komolyabb lesz a próba, bár be kell valljam, hogy a hatása azért igen látványos. Na de mindegy. Végre befejeződött a több hetes kínzás. Gyerünk haza!