Álmosan nyújtózkodom és a kezem nekiütközik valaminek az ágy szélén. Kinyitom a szemem és Rent látom magam mellett ülni a sárkányos köntösömbe burkolva.

-        Jó reggelt. – köszönt, én meg lehúzom magam mellé.

-        Neked is.

-        Mit terveztél ma estére? – kérdi.

-        Nos… egy finom vacsit, egy forró fürdőt és filmnézést. Miért?

-        Van egy meghívás estére az Imperial Szállóba. Fogadás.

-        Muszáj menni? – mondtam már hogy utálom tűtopános-estélyis felhajtást?

-        Ez a cégünk új szállodájának nyitóestje és nekem is ott kell lennem. Jó lenne, ha elkísérnél.

-        Nem is tudom… - széthúzom a köntöst, hogy a bőréhez bújhassak. – Akkor el kell mennem valami göncöt felhajtani. – egy kocka, két kocka…

-        Jó, de az ott nagyon csiklandoz! – mordul rám. Igen, van még mit finomítani a modorán…

-        Ha még egyszer rám mordulsz, megharaplak. – ezzel felkelek, magamra fáslizom a takarót és neki kezdek a napnak…

Rá kellett jönnöm, hogy a tűzpiros ruha cefetül sápaszt és a megszokottnál is feltűnőbb vagyok benne. Így jártam…

-        Szép estét kishölgy. – szólal meg valaki a hátam mögött. Sajnos az a Can nevű tag az, aki már a múltkor is kellemetlenkedett.

-        Jó estét. – válaszolom egy jégkocka szívélyességével.

-        Mostanság egyre gyakrabban találkozunk. Biztos vagyok benne, hogy ez nem a véletlen műve. – vigyorog mint, a fakutya, én pedig azt számolgatom, hogy hányadik fogát célozzam be.

-        Lehet, bár inkább a fogadások számában van a titok nyitja. – szemmel láthatóan nem esik le neki a gúnyolódás.

-        Nincs kedve kisétálni a teraszra? Ott sokkal jobb a levegő. – ezzel karon ragad és elkezd kifelé vonszolni.

-        Engedjen el vagy bántani fogom. – szólok rá és közben igyekszem kiszabadítani a karom kevés eredménnyel.

-        Csak sétálni szeretnék önnel…

-        Én viszont nem. – ezzel orrba vágom, mire eldől mint a zsák. Ott hagyom a töketlent, hadd mossák fel a pincérek, én pedig elvonulok a felajánlott terasz irányába.

Tiszta, hűvös levegő fogad kinn. A kiszűrődő fényben szemügyre veszem a karom, de semmi komoly, ám be fog kékülni. Nekitámaszkodom a korlátnak és a sosem pihenõ Tokió fényeit bámulom, mikor beszélgetés hangjai szűrődnek át a szomszéd teraszról.

-        Hiányoztál Jun. Jó hogy végre itt vagy. – hisz ez Ren! Kinek beszél?

-        Te is hiányoztál, de muszáj volt hazamennem. Híreket hoztam. – egy kedves női hang felel neki.

-        Miféle híreket?

-        Nemrég gyűlést hívtak össze, ahol a te szereped a család élén volt a téma. Meg vannak elégedve az eddigi teljesítményeddel, bár az öregek még morgolódnak, hogy mégis a En-nek kéne irányítani.

-        A többiek ehhez mit szóltak?

-        Nem adtak nekik igazat, még maga En sem.

-        Ezt jó tudni.

-        Ren, mondd szeretsz még engem? – mi? Csak csengett a fülem ugye?

-        Igen, de miféle kérdés ez? – ezt nem hiszem el, képtelenség! El innen, minél messzebbre!

Végigcsörtetek a vendégek közt, és hazáig meg sem állok.

Egyszerűen nem értem. Ha van valakije akkor miért kellettem még én is? Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, éreztem! Én hülye pedig vakon megbíztam benne! Kész mázli, hogy nem estem bele!

-        Valami baj van? Hova készülsz? – kérdezősködik Hati.

-        Semmi.

-        De akkor miért vagy ideges?

-        Nem vagyok ideges! – csattanok fel.

-        Látom. És hova pakolsz?

-        Nem mindegy?

-        Aggódom érted. Mióta összevesztél az édesanyáddal, azóta nem láttalak ilyennek.

-        Ezt te nem értenéd és most hagyj egyedül.

Végre eltűnik. Gyorsan átvedlek, a vállamra kapom a hátizsákot és elhagyom a lakást. Úti célom egy Mitsuoge nevű falvacska a Fuji-hegy északi oldalánál. Itt van apámnak egy nyaralója, itt tuti, hogy nem fog keresni senki. Fél óra az út, a Shinkanzennel, de közben a vonat megáll minden bokornál. Egy kis hegymászás után végre elérem a házikót. Aranyos földszintes faház, benne egy luxuslakás minden kényelmével. Hála kalandos gyermekkoromnak és az erdőben töltött éjszakáknak, gyorsan és ügyesen tüzet rakok a kandallóba, nem használok más fűtést, majd kaját dobok össze.

-        Hol vagyunk? – érdeklődik az előbújó farkas.

-        Egy erdőben, szinte úgy mint otthon. Ha akarsz menj és nézz szét, én lefekszem. – kinn még sötét van mikor lefekszem…

-        Eve, Eve! Mi a baj? – hallom Hati hangját. Kábán kipislogok a fejemből és a farkast látom magam mellett állni.

-        Semmi? Miért? – mintha vizes lenne az arcom…

-        Sírtál álmodban. – és tényleg, könnyes a képem. Mi a fene van velem?

-        Pedig nem emlékszem, hogy bármit álmodtam volna.

-        Történt valami közted és Ren közt, igaz? – kérdi és furcsa szikrák táncolnak a jégkék szemekben.

-        Nem értenéd, ha elmesélném. – intem le.

-        Akkor most figyelj rám jól. Bármilyen hihetetlen, egykoron én magam is voltam ember. Az általatok Kanadának nevezett föld északi részén éltem, de egy vadászat alkalmával farkasok ütöttek rajtunk. Kemény tél volt és azok az állatok már talán hetek óta nem ettek, mert Északról jöttek. Én meghaltam, de a velem lévő barátom megmenekült. A sors iróniájaként, ezüstfarkasként születtem újjá. Ennek a farkaskölyöknek a szüleit megölték és a kölyköt egy férfi vette meg a gyermekének. Együtt nőtt fel a gyermekkel a farkas, majd évekkel később őt védelmezve pusztult el. Az a farkas voltam én. Miután meghaltam, megadatott az emlékezés adománya és kiderült, hogy a gyermek akit védtem és szerettem, a saját unokám volt, a férfi pedig a fiam. Tehát ezek után nem mondd nekem, hogy nem értem meg az emberi érzéseket. Nekem bajom a modern technikával van, de semmi közöm hozzá. Hallgatlak. – csak hápogok a megdöbbenéstől. Hát ezt nem hittem volna.

-        Na jó. Tegnap egy fogadásra mentünk. Megint ott volt az a kellemetlen fickó, akit jól orrba vágtam, utána kimentem a teraszra. Itt egy beszélgetésre lettem figyelmes. Ren egy Jun nevű nővel beszélt, aki megkérdezte tőle, hogy szereti-e és erre Ren azt válaszolta hogy igen. Kérdem én, ezek után mi keresni valóm van még ott? Valaki mást szeret, én meg csak unalomból voltam jó. Még jó, hogy nem szerettem bele. – letörlöm az időközben újra megeredt könnyeimet.

-        Ha nem szereted, akkor mi a fenének bőgsz? Nem ártana tisztázni a dolgot, mert ha jól tudom akkor Rennek van egy Jun nevű nővére. Már ha jól értettem amit Bason magyarázott… Komolyan, te beleszerettél abba a fiúba és egy ostoba félreértés miatt fogod elveszíteni!

-        Nem hinném. Jobb lesz így mindenkinek. Ha esetleg mégis úgy van ahogy mondod, akkor, majd megkeres és saját maga fogja ezt tisztázni. Ha pedig nem akkor… nekem volt igazam…

Jó végre itthon. A távol töltött három nap segített megnyugodnom és túllépnem az eseten. Kész mázli, hogy a kapkodásban itthon hagytam a telefont, mert egy csomó nem fogadott hívás van rajta. Épp hogy csak lepakolok, mikor csengetnek. Kíváncsian ballagok ajtót nyitni és egy magas kék szemű, zöld hajú lánnyal találom magam szembe, akit egy zombira emlékeztető pasas kísérget.

-        Helló Eve Miyazakit keresem.

-        Én volnék. – gyanakvó? Ugyan…

-        Jun Tao vagyok, Ren nővére és beszélni szeretnék veled. – menten padlót fogok!

-        Gyertek be nyugodtan. – majd félreállok az útból és a kis csapat a konyhába masírozik.

-        Ha jól értesültem te vagy az öcsém barátnője. Múlt héten, pénteken volt egy estély az Imperial szállóban, ahol te is ott voltál. És Lee szerint – int a pasas felé – fültanúja voltál a beszélgetésnek köztem és Ren között, amit félreértettél.

-        Nos, így is lehet mondani…

-        Én aznap este értem ide Tokióba. A fogadáson találkoztam először az öcsémmel és előtte szóltak, hogy megérkezett a barátnőjével. Képzelheted, hogy meglepődtem. Minél előbb ki akartam szedni belőle, hogy hol ismerte meg a lányt, ezért kérdeztem, tőle, hogy szeret-e. Ilyenkor mindenre rá lehet beszélni… - fűzi hozzá somolyogva. - Aztán nagy nehezen mesélt rólad és úgy volt, hogy bemutat, de nem voltál sehol, csak Can jött panaszkodni, hogy betörted az orrát, és hogy milyen modortalan vagy. Jól tetted! Ez után szólt Lee, hogy látott egy vörös ruhás lányt elmenni a fogadásról, aki nagyon feldúlt volt. Sejtettem, hogy mi történt. Ren keresett égen földön, de nem talált meg. Beszélt édesapáddal is, aki azt javasolta, hogy nézze meg a mitsuogei kis házat. Még ma el akart indulni, de annyira kimerült volt, hogy aludni zavartam. A házmester szólt, hogy megjöttél. Ha minden igaz, akkor Ren még otthon van és alszik. Menj és szólj neki, hogy előkerültél. Amúgy gratulálok, végre emberként viselkedik az a bolond, látszik rajta, hogy aggódik a szerelméért. Siess! – ezzel felhúz a székről, a kezembe nyomja a kabátom és kituszkol az ajtón.

Nem tétovázok sokáig, rohanok a tömbházhoz. Felérve a lépcsőn halkan nyitom az ajtót, mikor hirtelen Bason jelenik meg előttem én meg kis híján felsikítok az ijedtségtől.

-        Végre Eve kisasszony, már nagyon aggódtunk önért!

-        Tudom Bason, de most szívódj fel. – ezzel a háló felé indulok.

Benn félhomály fogad, Ren békésen alszik, nem ébredt fel a jöttömre. Ledobom a dzsekit és bebújok mellé. A hátához bújok, és magamhoz ölelem. Álmában motyog valamit, de nem értem. Aztán felém fordul én pedig a mellkasához simulok. Végre feleszmél és kinyitja a szemét.

-        Eve, te vagy az? – kérdi kábán, majd válasz helyett megcsókolom. Azonnal reagál, még jobban magához ölel. – Mikor jöttél vissza? Miért nem szólt Bason? – kérdezi mikor újra tud beszélni.

-        Alig egy órája értem vissza a városba, Basont pedig elzavartam.

-        De egyáltalán miért mentél el? Aggódtam érted!

-        Tudom és egy ostoba félreértés miatt történt ez az egész, de már tisztázták.

-        Ki? – hű de gyanakvó valaki!

-        Egy jó tündér, de most már fejezd be a kérdezősködést.

-        A kotnyeles nővérem volt, igaz? Mindenbe beleüti az orrát! – morogja dühösen.

-        De neki köszönhetjük, hogy minden rendbe jött.

-        Ez igaz… Hiányoztál kedves. – ezzel nekiáll kibújtatni a pulcsimból.

-        Te is nekem.

-        Mennyire? – kérdi, de én épp a pandás alsójával vagyok elfoglalva.

-        Maradj már csöndbe! Most nem tudok egyszerre kétfelé koncentrálni! – szólok rá, majd miután megszabadultam a farmertől is, a lábammal átkulcsolom a csípőjét és magamra húzom…