XII. fejezet: Szabad érzelmek

-         Most konkrétan nem arra gondoltam…bár nem mondom, annak is örülnék, de azt találtam ki, hogy edzhetnénk együtt. – közben elengedte a lány kezét.

-         Tőlem… - vonta meg a vállát.

Minako ledobta a táskáját a földre és elővette a fegyvereit. Haro türelmesen várt, vállán a kardjával. Minako egy kicsit nekivetkőzött. Levette a felsőjét, így egy testhez álló haspóló maradt csak rajta, majd elővette a kardját. A két fiatal összecsapott. Mindketten erősek voltak, egyik sem tudta legyőzni a másikat. Minako bevetett nyílvesszőktől kezdve mindent, de Haro kitért előle. És ez igaz volt fordítva is. Kimerülten ültek le az egyik fához.

-         Az biztos, hogy egy szinten vagyunk. – szólalt meg Haro.

-         Na igen. Mi lesz a nagy összecsapásnál…

-         Őszintén szólva nekem semmi kedvem hozzá. Ilyen szép lánnyal harcolni. – közben Haro Minako kezére tette a kezét.

Minako halványan elpirult. Haro kihasználta a helyzetet, magához húzta és megcsókolta a lányt. Minako nem ellenkezett, karjai a fiú nyaka köré fonódtak. Haro átölelte a lány derekát és még közelebb húzta magához. Lágyan eldőltek a fűben. Haro kezei lefelé kalandoztak a lány fenekére. Minako ekkor megrémült.

-         Ezt nem szabad!

-         Miért?

-         Mert nem. Nekünk harcolnunk kell.

-         És az kit érdekel? Ez az ősök csatája, intézzék el ők.

-         De…

-         Semmi de. Minako, én szeretlek.

Erre a lány megdermedt. Azt hitte a fiú csak kiakarja használni.

-         Komolyan?

-         A legkomolyabban. – suttogta Haro és megcsókolta újra a lányt.

-         Én is szeretlek. – mosolygott Minako, majd szorosan odasimult a fiúhoz.

Haro átölelte fél kezével és úgy nézték az eget. Minako felült, Haro kérdően nézett rá.

-         Nincs kedved eljönni fürödni? – kérdezte a lány vidáman.

-         De, van. – mosolyodott el Haro.

Feltápászkodtak és elindultak a közeli tóhoz.