6   Fejezet: „Érintés”

          A többi küzdelem viszonylag nyugalomba ment le. Utolsóként Hiei harcolt. Kegyetlen véres harc volt. Nem olyan „szolid” mint a többieké. Hosszú perceken át úgy nézett ki egyik fél se bír el a másikkal. Gyorsan fáradt a két küzdő, keményen megdolgoztatták egymást. Aztán a küzdelem fokozatosan egyre brutálisabb lett. Az ütések egyre keményebbek lettek a támadások egyre aljasabbak. Mindkettő a másik gyengepontjaira utazott, de hiába minden úgy nézett ki egyforma erősek. A nézőtéren a szörnyülködés hangjai hallatszottak. Egy- egy vérrontó támadás után a biztató üvöltések és fájdalmas sóhajok attól függően, hogy melyik fél áll jobban a harcban.  Jó 20 perc után a harc abbamaradt. Nem is akárhogy. A küzdőtéren emberfeletti sebességgel mozogtak a harcolók. A két csapat biztatta a saját embereit, kivéve persze egy lányt. Nira közönyös némasággal figyelte a –szerinte- unalmas és otromba harcot. Aztán jó negyedóra múlva kezdett benne oldódni valami. Mégiscsak a saját csapattársáról van szó. Még egy pár percig külső szemlélő volt. Érlelődött a döntése. Majd megszólalt, de mit szólalt, hangosan szinte kiabálva biztatott mint a többiek:

          - HAJRÁ HIEI! – a fiú ezen annyira meglepődött, hogy megállt a           futásban. Kővé váltan nézett a lányra, mindenre számított csak erre nem.           A kardja ugyanabban a szögben lógott a levegőben ahogy hagyta, amikor           érezte, hogy súly nehezedik a karjára. Izmai megfeszültek és – bár még           mindig a döbbenet hatása alatt állt – odanézett. Az ellenfele           felnyársalódott a kardra. Szerencséjére legyen mondva semmi           létfontosságú szervet nem ért a szúrás, arra azonban éppen elég volt, hogy           ájultam rogyjon össze a harctér közepén.

          - Akkor a győztes – Koto kiszámolja a szörnyet – Hiei az Urameshi csapatból! Gratulálunk! A harcoknak ezzel mára vége is. A holnapi küzdelmekről…  - Koto folytatta ám hőseink már nem figyeltek rá.

          - Hélj, megvagy? – Kurama áll a barátja fölött, aki addigra törökülésben igyekszik erőt gyűjteni a felálláshoz és a viszonylag méltóságteljes kivonuláshoz. Szokás szerint nem valami beszédes:

          - Meg.

          - Ez aztán brutál kis meccs volt. – Kuwabara láthatólag nagyon felpörgött az adrenalintól. – Hínye! Azok az ütések! Csak úgy záporoztak a pofonok! Érdekes volt.

          - Én azon is csodálkozok, hogy egyáltalán szemmel követni bírtad – vigyorodott el szélesen Yusuke – Tudván milyen lomha és otromba vagy… Nagy teljesítmény. Mit ne mondjak?! – erre kitér egy zúgó ököl elől. – Na! Nyugi! Most mit szívod úgy mellre? Ha egyszer ez az igazság. – elkezdett rohanni a vadkanként üldöző fiú elől, ki az arénából. Veszekedésük hangjai lassan elhaltak.

          - Fel tudsz állni? – Kurama a barátjára nézz. – Mert mennünk kéne mielőtt ezek megölik egymást.

          - Azt hiszem.

          - Akkor gyere – Nira most szólal meg először. Barátságosan odanyújtja a kezét a fiúnak, hogy segítsen a feltápászkodásban…