7.    Fejezet: „Gondolatok”

          Értetlenül nézett a lányra és ösztönösen megfogta a felé nyújtott kezet. Érezte ahogy a izmok megfeszülnek a kreol bőr alatt amikor felhúzzák. Most hogy jobban megnézte, úgy találta szép bőre van. Egyenletes sötét, puha és valami részegítő illat sugárzik belőle. Megrázta a fejét hátha így kiverheti a fejéből a furcsa dolgokat. Kábán belenézett a smaragdzöld szempárba ami szintén hiba volt. Elveszett egy feneketlen mélyü zöld színű tengerszemben. Elakadt a szava. Nira közben a másik kezével lazán beletúrt a lapockáig érő fekete hajába, a hollószín tincsek ugyanúgy visszahullottak a vállára és felvették eredeti hullámos alakjukat.  Megbabonázva nézte az egészet, újabb fejrázás következett. Valahogy meg kell tisztítani ettől a lánytól a gondolait. Teljesen összezavarja. Ez így nagyon nem lesz jó, villan át Hiei agyán.  Valamit tennie kell mielőtt csak e körül a lány körül fognak forogni a gondolatai.

-        Minden rendben?

-        Persze – válaszol a lánynak.

-        Akkor menjünk végre… - Kurama kezd türelmetlenkedni. – Ránk esteledik…

          Erre Nira és Hiei is kilép. Kurama valamiért nagyon ingerült. Lehet nem tetszik neki, hogy a legjobb barátját szúrtam ki. Gondolja Nira. De nincs mit tenni. Ha megtörténik a végzetes megpillantás nincs megállás.  Ez nem az első esett és nem is az utolsó. Lesz még ilyen a Földön nem is egyszer. Mindenkinek el kell ezt fogadni. Még ha nehéz is.

           Hiei a kezére nézz ahol Nira megfogta. Furcsa bizsergető érzés járja át a testét. Ilyet soha nem érzett még. Kellemes, de valahogy földöntúli. Megfoghatatlan. Talán ez a szerelem? Vagy csak a szenvedély?

           Mindegy ez most nem lényeg. Tiszta fejjel kell gondolkodnia. De mégis hogy tudna amikor így néznek rá?

          A lány fürkészően méregeti a fiú arcélét. Kicsit furcsállja  azokat a dolgokat amik eszébe jutnak. Majd elfordítja a tekintetét és előre megy a bátyjához.

          - Jól harcoltál. Büszke vagyok rád.

          - Ez most dicséret?

          - Határozottan.

          - Akkor köszönöm. – rámosolyog a lányra. – Furcsa harcmodor.

          - Erősebb volt tőlem…

          - Értem. Máskor ne állj ki. Majd mi megnyerjünk a hármat.

          - Most is nyertem. Miért ne álljak ki?

          - Nem szeretném, ha az egyetlen és persze legszebb kis húgomnak valami           baja esne.

          - Miattam csak ne aggódj. Zűrös gyerekkorom volt. Zűrösebb, mint           hinnéd. – szomorkás mosolyt ereszt meg a bátyjára. – De reménykedtem.           Benned. Végig.

          - Majd mesélsz.

          - Mikor majd?

          - Este.