XXX. fejezet: Meglepő fordulat

-         Ilyen érzésem akkor volt utoljára mikor Hirot vártam. Terhes vagyok Haro második gyermekével.

-         Kistestvérem lesz? Éljen! – ölelte át Hiro édesanyja pocakját.

A felnőttek meg sem bírtak szólalni. Haro mielőtt meghalt volna két gyermeket is hátrahagyott. Minako tudta hogy mindig emlékezni fog rá.

Eltelt 6 hónap. Minako hasa már gömbölyödött és ő büszkén viselte. A kis Hiro nagyon örült – mint utóbb kiderült – a kis hugica érkezésének. Minden este rendszeresen vitte a képeskönyvét és mesét mondott kistestvérének.

Minako egy napon az erdőben sétált. Megállt egy tóparton. Azon a tóparton ahol először lettek Haroval egymáséi. A szeméből egy könnycsepp folyt le, végig az arcán.

Ekkor hallotta hogy valaki mögé lép. Túl késő volt már megfordulni.

-         Vajon egy ilyen gyönyörű szép hölgy miért sír egy tó partján? – hallotta Minako az ismerős hangot.

Azt hittem csak képzelődik, de nem. Megfordult és ott állt előtte Haro teljes életnagyságban.

-         H-Ha-Har-Haro?

-         Igen cicám, én vagyok.

-         De hiszen…. Belezuhantál a szakadékba!

-         Nem olyan könnyű megölni engem. Igaz, belezuhantam. Pár napig eszméletlenül feküdtem, aztán elindultam kiutat keresni. Végül megtaláltam és az első utam ide vezetett.

-         Haro! – vetette magát Minako a fiú karjaiba. – Azt hittem elveszítettelek! Ilyet többé ne csinálj!

-         Nem fogok… ígérem. – mondta Haro és átölelte a lányt.

Ahogy azonban Minako hozzá simult, érzett valami gömbölyűt.

-         Hát ez meg mi? – nézett le a lány hasára nézett.

-         Had mutassam be a kislányodat. – mosolygott Minako.

-         H-ho-hogy mi?

-         Terhes vagyok a második gyerekünkkel. – nevetett a fiúra Minako.

-         Hiszen ez…nagyszerű! – kapta fel a lányt Haro. – Ilyen örömhírre visszatérni!

Mindketten nevettek. Otthon kitörő örömmel fogadta mindenki Harot, főleg a kicsi Hiro aki már nagyon hiányolta az apukáját.

3 hónap múlva pedig megérkezett a család legifjabb tagja, akit szülei Kiyarának neveztek el.

Egy éjjel Minako és Haro álltak a két kiságy mellett és nézték ahogy gyermekeik alszanak.

-         Hát nem gyönyörűek? – kérdezte Minako.

-         Ők a legjobb dolgok amik történhettek velünk.

-         Igen. És én szeretnék még kettőt. – mosolygott Minako.

-         Komolyan? Akkor sok dolgunk lesz.

-         Igen, nagyon sok. – mosolygott Minako.

-         Én csak örülök neki. – mosolyodott el Haro is és magához rántotta a lányt és megcsókolta.

Minako átkarolta a fiú nyakát. Forró csók szárnyán szállt fel a csillagos égre a szó:

-         Nem bosszú…szerelem.

VÉGE