15. rész: Édes magány

Kagome arra eszmélt, hogy egy szobában fekszik. Rádöbbent, hogy ez a saját szobája. Rajta van a pizsamája, az ágyában van és be van takarva. Felkelt, de még mindig nem hitte el, hogy ennyivel megúszta a Kikyoval való harcot. Szétnézett a házban. Senkit nem talált. Magányosnak érezte magát ezért visszament a szobájába és hozzábújt gyermekkora kedvenc mackójához, Brumihoz. Kagome szeretett volna beszélni valakivel vagy legalább valakit megölelni. Akárkit. De mivel senki nem volt otthon ezért megtette Brumi is. Nem akart InuYashára gondolni, de mégis rá gondolt. Vajon ő is gondol rá? Vajon ha bevallaná érzelmeit, hogy reagálna? Vajon a gyerekhez mit szólna? És Kikyo mit értett azon, hogy gyermeke sokat jelent a szellemvilágnak? Kagomét túlságosan lefoglalták érzelmei pedig észre kellet volna vennie Kikyoban az ékkőszilánkot, az utolsó darabot mellyel az ékkő teljes lenne. Kagome inkább születendő gyermekére gondolt. Mielőtt Kikyo rátámadott volna gondolta, jobb ha elveteti, de ha ilyen fontos a szellemeknek akkor talán mégse. De, hogy néz az ki, hogy valaki terhes apja félig szellem félig ember és a leendő anya 18 éves. De valahogy egyre jobban tetszett neki, hogy saját gyermeke lehetne. Végülis a középiskolát már elvégezte, de mégis mit dolgozzon nincs tapasztalata. De az édesanyja biztos segítene neki. A barátairól nem is beszélve. Mégis, hogy adná be nekik, hogy egy félig szellem a gyermeke apja?

Biztos kinevetnék. Ez most lényegtelen. Kiment a konyhába kissé már éhes volt. Odament a hűtőhöz. A kis nyuszis papucsának a visszhangja ütött vissza a falakról. Miközben egy óriás szendvicset csinált magának azon gondolkodott mi legyen a gyerek neve. De nem jutott egyről a kettőre. Megette a szendvicset és visszament volna a szobába mikor az édesanyja lépet be az ajtón.

-         Szia anya

-         Szia Kagome. Te itthon? Hogyhogy? Á látom már ettél, csinálok teát és elmesélsz szépen mindent.

Kagome azon gondolkodott, hogyan közölje vele állapotát.

-         Anya hol voltál?

-         Csak a kórházban.

-         Miért mi bajod?

-         Semmi, csak mostanában rosszul szoktam lenni és nem tudom mi az, de biztos csak vaklárma nagyapád tudod milyen mindenért aggodalmaskodik. Állandóan teleragaszt matricával állítólag gyógyerejűek. Látnod kéne a szobámat, egy olyan helyet nem találsz amin ne lenne matrica.

Kagome hangosan felkacagott.

-         És veled mi van? Ilyenkor már rég InuYasháról szoktál panaszkodni.

-         Hát történt egy és más. InuYasha megsérült a Sesshoumaruval való harcban és elvittük Kikyohoz mert csak ő tudta meggyógyítani, de valami boszorkány az utunkat állta és mire odaértünk Kikyo a lelkemet akarta a gyógyításért cserébe. De még mindig megvan azt hiszem.

Kagome itt elhallgatott.

-         Aha.

Mintha édesanyja valamit megérzett volna, hogy lánya valamit elhallgat előle.

-         Nem történt semmi más??

-         Hát ööööö ... izé ........... ne.......... azaz.......... ig.......... vagyis...... öööö...... Semmi különleges.

-         Kagome az anyád vagyok tudom mikor hazudsz.

-         Tényleg semmi.

-         Kagome!!!!

-         Hát csak annyi, hogy ne csodálkozz ha néhány hónap múlva kissé kerek leszek.

-         Szóval terhes vagy.

Kagome nem felelt.

-         Jaj Kagome tudom, hogy szereted őt, de még túl fiatal vagy ehhez és ő nem is ember az itteniek nem fogadnának be se őt se a kicsit. Én mind ettől független én örülök neki, de kemény megpróbáltatás vár rád. Immár nő vagy egy élő kicsiről kell majd gondoskodnod. Munkát kell keresned, de nem leszel egyedül. Én segíteni fogok neked amiben csak tudok és nagyapád is segíteni fog. Csak egy valamit ígérj meg.

-         Mit??

-         Ne engedd, hogy nagyapád a gyerek szobáját is összematricázza mert egy örökkévalóság lesz lekaparni.

-         Jaj anya.

Majd Kagome átölelte édesanyját ő pedig visszaölelt. Kagomének nagyon jó volt ez a kis szeretet.