7. FEJEZET

Inuyasa lassan háromig számol. Miyoko mint ha felhúzták volna óramű pontossággal engedi le a pajzsot. Inuyasha kitör a Tesseigával lyukat vág Naraku varázspajzsán és utána rögtön a lány mellett terem. Rá akarna kiálltani hogy húzza vissza a pajzsot de az addigra már megtörtént. Inuyasha felkapja lányt, mert látja hogy járni már nem bír és rohan vele kifelé. Sokáig menekülnek így. Naraku katonái egy ideig követik őket, de aztán lemaradnak. Inuyasha és Miyoko az erdőben keres menedéket. A fiú leülteti a lányt egy fához itat vele egy kisvizet. És rögtön faggatni kezdi:

-         Tehát honnan ismersz engem?

-         Nem ugrik be?

-         Nem.

-         Segítek:

„Ezt én írtam- kezdi gyerekesre vett hangon-: Elment a nagy kutya nyugatra

De a nyugat veszélyes. A kutya

                                                                           Csatába kezdett.

Kilátástalan volt a helyzet.

De a kutya nem engedett.

S szólt: Szörny nem maradhat.

Ezekre a területekre nem támadhat.

Én Inutaisho nem engedem,

A gonoszt elkergetem.

Ha magamat nem menthetem.

Másokat akkor is mentem.

S a nagy szellem a csatában a szörnyt fához szegezte,

De a szörny kutánykat megsebezte.

Szegény kutya meghalt,

De emléke ott maradt.

Egy pajkos hayano,

Egy özvegy ki szomorú,

És végül de feledhetetlen,

Sesshoumaru ki kicsit kegyetlen.

Az utolsó sorért kaptam is egy fülest….

-         Az nem csak álom volt?

-         De. Nekem ez az egyik képességem. Már tudom azt is hogy régen ez kinek a képessége volt.

-         Kikiyo-é?

-         Nem, sokkal régebbről…

-         Midoriko?

-  Igen. A templomban tudtam meg. Egyszer pár hete mennék be a szobámba és akkor suttognak a szobatársnőim: „-Nem igaz… -Mit mondasz ? – De igen hallottam amikor elmentem a főmiko asszonyság ajtaja előtt. És igen szó szerint ezt mondta „ Miyoko Midoriko reinkarnációja. Egy tekercsből ezt most már biztosan tudom.” De ha ez nem lenne elég még azt is mondta: „Ezt neki nem szabad megtudnia”. Ekkor beléptem a szobába mintha semmit sem hallottam volna azt hiszem innentől tudod mi jön… A templom igazgatója nem akarta hogy bármelyik tanárnál is erősebb legyek, ezért pár hónapja be kellet fejeznem a tanulást. De én már nem hagytam magam mivel az nem volt megtiltva hogy a könyvtárba járjak önképzésben  részesítettem magam. De a friss képességeimet mint a pajzs eddig nem bírtam előhozni. Csak elméleti tudásom gyarapodott és az eddig is használni tudott képességeimet tökéletesítettem. Az álomban a cselekmények irányítása is ilyen. Meg hogy aludva be tudok férkőzni mások álmába. Emlékszel így ismerkedtünk meg?

-         Sajnos már nem emlékszem.

-         Elmeséljem?

-         Közben zavarna ha bekötöznénk a sebedet is ?

-         Nem.

-         Akkor kezdjük.

-         Tehát az úgy volt hogy mint régen is mondtam engem a gyerekek főleg a fiúk nagyon utáltak a faluban, mert én például nem tartottam viccesnek azt hogy a kis madárfiókát kivesszük a fészekből. Máig sem érte mi a vicces ezen… Na mindegy szóval az ilyenekért mindig gúnyoltak és egy pár ízben meg is akartak verni a fiúk csak hogy én befutottam az erdődbe és oda nem mertek követni. De egyszer erőt vettek magukon és bejöttek. Akkor én a fádhoz menekültem, attól végkép rettegtek. De nem takarodtak el hanem a bokrokban várták hogy mikor megyek ki és… én… nos…Hát mit kerteljem olyan fáradt voltam hogy elaludtam…- ne kérdezd miért voltam fáradt arra már nem emlékszem-  tudom hogy szégyen de ez van… Hisz akkor még csak kis lány voltam. Nos akkor jött elő először ez a képességem: Szerintem ideiglenesen megtörtem a varázst hiszen végzetesen csak Kikiyo oldhatta fel. Nos akkor annyira fáradt voltam hogy az álmodban is aludtam. És akkor jöttél te… Kezdenek beugrani a részletek is?

-         Igen. Akkor én odamentem hozzád. Felébresztettelek. Te először halálra rémültél. Síkitottál, meg mindien. Utána elkezdtél sírni. Természetesen rajtam. Azután többször visszatértél –bocsi ez most csípni fog- . Megkértél hogy tanítsalak meg megvédeni magad. Fahusánggal kardozni és közel harcolni tanítottalak. Ügyes tanítvány voltál.

-         Köszönöm.

-         Szívesen, jaj tényleg kész is a karod… Nem lett túl szoros?

-         Nem. Sokkal jobb. Megint csak köszönöm. Most mi legyen? Úgy értem hogy fogjuk kiszabadítani a társaidat?

-         Honnan tudod hogy nem egyedül jöttem?

-         Háááááát… erre mit mondjak? Megvan. Azt amit régen. A majmócáknak éles fülük van.

-         Még mindig emlékszel erre?

-         Hogyne emlékeznék…- Miyoko felemelte  a kezét de szisszenve le is rakta.

-         Mi a baj?- kérdezi Inuyasha

-         Semmi-semmi…

-         Miyoko neked még mindig vérszagod van. MI A BAJ?

-         Amikor a pajzsot leengedtem és mögüled hesegettem a katonákat hátulról megszúrták a vállam. - és tényleg a lány vállából vékony vércsík folydogált

-         Na mutasd!

-         Hát jó…- a lány megadóan sóhajtott.

Azt a sebet is szépen bekötözték. Egész este beszélgettek. Inuyashának kezdett érzelmi szempontból is tetszeni a lány. Már nem úgy mint azelőtt. Már nem egy kislányt látott benne hanem egy felnőtt nőt. Így volt ez az első perctől fogva. A lány is így volt ezzel. Már nem a bátyaként érzett Inuyasha iránt. Vele is ez első perctől fogva volt. De egyik sem merte ezt a másiknak elmondani, mert mi van ha az nem így érez? Mi van ha kineveti? Akkor mi van? Nem bíztak önmagukban.