6.     Fejezet

          Amint kiértek a lány korcsolyára pattant és eszeveszett sebességgel kezdett száguldozni föl-le. Leon némán figyelte, nem zökkentette ki, így megtapasztalhatta azt amit tánc közben is látott. A lány kisimult, a tekintete csillogott és sugárzott belőle a boldogság. Szép volt így.

-        Szeretsz korizni – kérdezte halkan. Megigézte a lány boldogsága.

-        Ennyire látszik?

-        Mit mondjak… igen.

-        Nos igen, ahogy táncolni és mű lovagolni.

-        Szép hobbyk. Időd is van rájuk?

-        Többé-kevésbé.

-        És miért nem akarsz velem beszélgetni?

-        Nem értem miért akarnék veled beszélgetni.

-        Mondjak azért mert az ember társasági lény.

-        Mondjuk úgy, hogy én nem vagyok az.

-        Érdekelne, hogy a kósza hírek igazak-e – szégyenli magát, hogy ilyet kérdez. Szerinte nincs joga ilyen sebeket feltépni, de mégis kicsúszott a száján. Úgy érzi tudnia kell, hogy mi volt. Valamiért még a jövőben fontos lesz. Csak tudná miért. A lány csak gurul, fel-le, fel-le, fel-le, hosszú percekig némán, már nem hiszi Leon, hogy válaszolni fog, amikor a kecses ajkak szétnyílnak és megszólal:

-        Arról, hogy miért kerültem ide? – a fiú tekintetét látva választ se várva folytatja – Igen. Igazak Bár nem valami szépek

-        És… te? Végig…?

-        Végig láttam. Nem kívánom, azt senkinek.

-        Részvét.

-        Kösz, bár nem segít – megajándékozza a fiút egy halvány mosollyal. Ilyet is ritkán látni. Leon szája sarka is mosolyra húzódik. Nézték egymást, egy pillanatig, két pillanatig, három pillanatig, majd a lány zavartan elkapta a tekintetét.

-        Izé… Menjünk.

-        Rendben.