II. fejezet: Kísérteties hasonlóság

-         Kagome?

-         Keiko! – kiáltotta Kagome és átölelte a nővérét.

-         Hát még emlékszel rám?

-         Persze hogy emlékszem. Mikor kicsi voltam folyton játszottál velem.

Kagome közben magában morfondírozott. „Ez a lány a nővérem? Ha nem tudnám, hogy én vagyok Kikyo reinkarnációja, azt mondanám, hogy ő az. Kiköpött Kikyo. Kivéve, hogy Keiko szeme az kék… kísérteties a hasonlóság.”

-         Hát már nem vagyunk kislányok. Te is jól megnőttél hugi. És ki ez a fiú itt a hátad mögött? Csak nem a mi Souta öcsikénk?

Souta nem nagyon tudott megszólalni. Keiko megborzolta a fejét.

-         Te is megnőttél öcsi… még pólyás voltál amikor utoljára találkoztunk.

-         Na, de ne ácsorogjunk itt. Inkább menjünk haza. Nagyapád is kíváncsi ám rád.

Keiko elmosolyodott. Elindultak kifelé, majd fogtak egy taxit. Útközben Souta egészen felbátorodott és elhalmozta kérdésekkel Keikot.

-         És milyen Amerika?

-         Hát nagyon nagy a nyüzsi, meg elég forgalmas is. Tulajdonképpen majdnem olyan mint Tokio.

-         És te hogy állsz a sulival? Te is folyton hiányzol mint Kagome?

Erre Souta kapott egyet a fejére Kagométől, mire Keiko elmosolyodott.

-         Nos, a gimit én már befejeztem. És van még egy hírem, amit apa nem mondott el a telefonba. Tokioban jobb az orvosi egyetem, mint New Yorkban. Ezért ide felvételiztem és hála istennek fel is vettek. Szóval, szeptembertől ideköltözök…

-         Ez nagyszerű!!! – tört ki a lelkesedés Soutából.

Kagome is elmosolyodott, anya pedig majdnem sírt.

-         Két nővérem lesz!

-         Csak vigyázz, nehogy ez a két nővér összefogjon ellened. – mosolyodott el Keiko.

-         Á, te nem tűnsz olyan gonosznak…

-         A látszat néha csal… na de nem akarlak megijeszteni.

A kocsi ezalatt megáll a ház előtt. Mindannyian bementek. A nagypapa is nagyon meghatódott, hogy már ekkora unokája van.

-         Gyere Keiko, megmutatom a szobádat. – mondta Kagome és elindul felfelé

-         Rendben. Köszönöm. – mondta Keiko és elindult a húga után a bőröndjeivel.

Keiko lepakolt és átmentek Kagome szobájába beszélgetni. Kifaggatták egymást a másik életéről. Kagome közben még mindig a Keiko és Kikyo között lévő hasonlóságon morfondírozott. Ekkor édesanyja kiabált fel a lányoknak.

-         Kagome! Itt van Inuyasha! Légy szíves gyere le!

-         Inuyasha? – vonta fel a szemöldökét Keiko.

-         Öhm, majd elmagyarázom… csak egy perc. – mondta Kagome és lerohant.

Keiko sem várt sokáig elindult lefelé. Már a lépcsőről hallotta a rejtélyes látogató hangját.

-         Már lassan egy hete rád várunk! Jól tudod, hogy össze kell gyűjtenünk a szilánkokat, mielőtt Naraku megkaparintja őket! Erre te itth… - Inuyasha szava itt elakadt, amikor meglátta Keikot.

Kagome tudta mit néz Inuyasha ennyire. Ő is felfedezte a hasonlóságot. Ez nagyon fájt neki.

-         Inuyasha, ő itt a nővérem, Keiko. – szólalt meg végül Kagome, bár a torkában gombócot érzett.

Keiko kinyújtotta a kezét.

-         Csak nem a hugicám barátjához van szerencsém? – kérdezte mosolyogva.

Inuyasha elfogadta a kézfogást, majd szörnyen zavarba jött Kagomével együtt.

-         Jó, jó nem akartalak benneteket kínos helyzetbe hozni. Kagome arra gondoltam, mi lenne, ha körbevezetnél a városban? Évek óta nem jártam itt.

-         Keiko, az az igazság, hogy nekem Inuyashával kell mennem.

-         Ó, értem… akkor majd legközelebb.

-         Akkor majd jövök. Sziasztok! – ezzel kiment, közben magával rángatta az álmélkodó Inuyashát, aki egy percre nem tudta levenni a szemét Keikoról.

A két fiatal pont eltűnt az ajtó mögött, amikor Keiko észrevette, hogy húga otthagyta a hátizsákját. Könnyedén felkapta és elindult utánuk.