4.      Fejezet: Pillangótermet

-         Akkor te most meg se moccansz – egy kést szegezett a fehér nyaknak.

-         Őt hagyd ki ebből – azért a szellem leeresztette a karmait. Megadóan állt egy helyben.

-         Nem tudom mit vétettem ellened, hogy érzed rajtam annak a szagát, de meghalni sincs kedvem, szóval ha jót akarsz nyugton maradsz különben elnyisszantom a nyakát – de tudta, hogy ha oda jut a dolog, hogy meg kell tennie, nem lesz rá képes. Bár ő is sokat szenvedett annak ellenére, hogy milyen fiatal, nem haltak ki belőle az érzelmek.

Tizenhat, tizenhét éves lehetett. Ez látszott is rajta, vékony talán kicsit fejletlen alkata volt, de így is elég nőies. Kecses nyak, fenék alá érő egyenes szőkésbarna haj, kicsi, de karakteres orr, arisztokratikus ovális arc és hosszú fekete pillák övezte kifürkészhetetlen szemek. A színe leírhatatlan, talán a türkizkék adja vissza legjobban, de nem volt annyira hivalkodó, visszafogottan csillogott. Az apró eperszínű száj dacosan szorult össze.

A szellem, maga se tudja miért, úgy érezte, hogy mosolyognia kell.  Szemet gyönyörködtető teremtés volt, még így dühösen is. Bár nem állt neki jól a kés a kezében. Nem féltette Rint, tudta, hogy egy ilyen fiatal lány nem lenne képes megölni. Vajon ezt ő is tudja magáról? Mindenesetre engedelmesen állt. Belement a játékba. Érdekes lesz. Valami elemi erővel vonzotta a lány. Csak tudná, hogy mi ez… De amíg rá nem jön nincs más választása, bele kell mennie a játékba.

A lány lassú és megfontolt léptekkel a csontok kútja felé közeledett. Mit akarhat egy romhalmaz kúttól? Amikor odaért óvatosan fellépett a pereme, meglepő könnyedén mozgott a lába és a karja körül tekergőző hosszú selymekben.

- Most elengedem. De addig nem moccansz amíg én itt el nem tűnök – ellentmondás   nem tűrő hang volt. Külső szemlélőt megmosolyogtatott volna az a helyzet, ahogy a          vékony kis lány itt parancsolgat ennek a szellemnek.

-         Hova megyünk? – kérdezte Inuyasha.

-         Be kell ugranom a suliba, pár könyvért.

-         A mibe?

-         Az iskolámba, ahol tanulok.

-         Miroku már tucatszor mondta, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha kiiratkoznál, abból az átkozott iskolából. Rengeteg idődet elveszi.

-         Inuyasha… Tanulni muszáj…

-         Minek?

-         Mert, ha összeszedjük a szent ékkőt én visszajövök a saját koromba… - persze erre a  félszellem nem gondolt, Kagome nem a középkorban él. Ez a saját kora, ez a füstös büdös fertő. Legalábbis a hayanou így érezte. Nem akarta, hogy a lány maradjon. És bár már tudta miért van ez, ezt senkinek nem vallotta volna be.