8.      Fejezet: Pillebaj

-         Kagome olyan sokáig odavan – sóhajtotta Shippou.

-         Igaz. Jöhetne már – hagyta rá Sango.

-         De valószínű, hogy még egy jó ideig a világában marad…-Miroku folyt bele a társalgásba.

-         Úgy gondolod? – kérdezte a szellemirtó.

-         Határozottan. Sajnos valaki túlságosan a szívére vette, hogy beszélt Koguával – felelt a szerzetes a kelleténél hangosabban, hogy az akinek szól – Inuyasha – is meghallja.

-         Keh! Te mit tennél, ha Sango más férfival flörtölne? – meglátva a lány tekintetét és Miroku zavart mosolyát, fáradt arcot vágott és folytatta – Persze. Erre nincs sok esély. Inkább fordítva.

-         Hélj! Ne marjátok egymást. Itt mindenki olyan éretlen. Nem tudtok viselkedni. Sango még igen, de ti… Mint a gyerekek – méltatlankodott Shippou.

            Sesshoumaru üveges arccal meredt maga elé. Rin boldogan tocsogott a térdig érő patakban a halakat kergette. Nem mintha lett volna eddig kapása, de őt ez mit sem zavarta. Boldog mosollyal rohangált, a színpompás testű halak rémülten úsztak előle. A szellem aggódott. Nisanért. Felállt és elindult maga se tudja hova. A fogai között még hátraszűrte.

-         Rin! Maradj Jaken mellett! – ezzel elveszett a fák között.

            Nisan szótlanul méregette a lányt, majd végül döntött: nem akarja megölni. Kecses mozdulattal lehúzta a kesztyűjét… és ezzel a mozdulattal hímport szórt a lány arcába. Kagome tekintetében elmosódtak a dolgok, egyre laposabbakat pislogott, majd egy pillanat múlva, már aludt.

            A hayanou felszedte az ingeket. Megnézte, hogy nem lett-e nagy baja az ismeretlennek és a kúthoz indult.  Ott fáradt sóhajjal összepakolt a hátizsákjába. Lenézett a látszólag rozzant fára és beleugrott. Gyanútlanul ugrott ott ki, de már várták…

            Sesshoumaru szélvészként szelte át az erdőt. Ment amerre az ösztönei hajtották. A fák szinte elmosódtak mellette, ahogy futott. Illetve… Már nem is futott. Suhant, a lába nem is érintette a földet maga alatt. Nem tudta miért erre tart az uta, de nem tett ellene semmit. Valahol majd csak megáll. Ha odaér megismeri a helyet.

            A lány a csillámos tekintetét az alakra emelte. Annak a szája groteszk mosolyra húzódott. A madarak ijedten röppentek fel és igyekeztek minél messzebb és messzebb. A szél zúgva süvített. Egy hangott sodort a végtelenbe:

            - Üdv… Nisan…. Megint csak… - szólalt meg Naraku – most véglegesen elkaplak.