17.  Fejezet: Lepkeremény

            Felébredt, de nem nyitotta ki a szemét. Moccanni se volt ereje és… nem is mert szembenézni azzal, hogy hol van. Ekkor könnyű szellő borzolta meg a fufruját. Ezek szerint a szabadban van. Egy alak lélegzését hallja, valahol maga mellett.

            Visszaváltozott – különben nem hallaná –, ennek örülnie kéne, de most még a könnyű pillangószárnyak is ólomként húzták le a hátát. Próbaképpen megpróbálta megrezegtetni őket. Sikerült, bár nem kis erőfeszítésbe került a dolog. De akkor nem lehet összekötve. Most, hogy belegondolt a láncok súlyát a kezén se érezte.

            Ezek szerint nincs lekötözve. Naraku elengedte volna. Tovább gondolkozott. Nem engedhette el. Tehát otthagyta, kezdett csodálkozni, azt sebet ápolás nélkül túlélni… ördöge volt. Az oldalához nyújt, kötést érzett a seben. Valaki ellátta. Ki lehetett?

            Ennyi. Nem bírja kíváncsisággal, fel kell néznie. Kinyitotta a szemét és felpillantott. Egyenesen Sesshoumaru aggódó arcába.

-         Mégis te voltál. Köszönöm – hunyorgott a naptól, de boldogan elmosolyodott.

-         Jól vagy?

-         Igen.

-         Aggódtam.

-         Mert?

-         Öt napig feküdtél ájultan.

-         A sokk meg a vérveszteség – ezzel összeszedi minden erejét és megpróbál felülni. Feltámaszkodik maga mögött, és elkezdi felnyomni magát. Félúton elfogy az ereje, elakad a mozdulatban, majd dicstelenül zuhanni kezd vissza. Ekkor erős karok támasztják meg a hátánál.

-         Nem kéne… - nézz a karjaiban fekvő lányra Sesshoumaru.

-         Rájöttem.

-         Tudtad.

-         Valóban – hagyja rá.

-         És mégis megpróbáltad…

-         Tudnom kellett megy-e.

-         Minek?

-         Mert utálok védtelen és tehetetlen lenni.

-         Nem vagy védtelen?

-         Nem?

-         Nem. Itt vagyok és vigyázok rád – az orruk alig centikre volt egymástól. Nisan lehunyta a szemét és várta a csókot.