21.  Fejezet: Pilleigézet

            Senki nem tudja mi történt ezután Naraku palotájában. Lényeg, hogy megtörtént. Sango üres tekintettel állt fel Miroku mellől és szó nélkül elindult valahova. Messze. Inuyasha is így tett. Amikor kérdeztek tőlük átnéztek az embereken. Nem reagáltak semmire, ha valaki az utukba állt azt egyszerűen félretolták.

            Nisan rosszat sejtett. Felállt és a messzeséget kémlelte.

-         Te is érzed? – nézett rá Sesshoumaru.

-         Igen.

-         Rin! – nézett a lányra a szellem. – Itt maradsz Jakennel! – a kislány érezhette, hogy komolyan gondolja, mindig berzenkedés nélkül visszakozott pár lépést és az itt hagyás ellen sem tiltakozott. Nisan és Sesshoumaru szótlanul elindult. Az órák néma csendben múltak. A rossz érzéstől szinte fuldoklottak, fojtogatta őket a féltés, féltették a másikat. Néha lopva egymásra pillantottak, de nem volt köztük több érintkezés. Mindketten szerették volna, de nem merték. Így hát csak mentek, ágak reccsentek, madarak repültek fel riadtan amerre elhaladtak. Nisan meg tudta érteni őket. Most félelmetesnek látta a férfit. Jéghideg düh áradt belőle, idegeket borzolva.

            Egy nő lépett elő a kastély árnyékos részéről. Gesztenye színű féloldalas frizurája a mozgása ütemére lebbent. Leül a szellem mellé.

-         Gratulálok apám – nézett Narakura. – Ezt jól kitervelted.

-         A te ötleted volt, és ha nem segítesz nem is sikerülhetett volna.

-         Én csak adtam odaát az embereknek egy kis löketet.

-         Ami a kulcs lépése volt a tervnek. Bár nem számítottunk ilyen radikális lépésekre válasznak. Az emberbőr ruhák… volt benne bátorság.

-         Mégiscsak királynő. Egyébként Kikiyo varázslata most ennek is véget vet. Egymás kezétől fognak elesni. -  a hosszú pillákkal keretezett fekete tekintett gonoszul villant.

-         Az én lányom vagy.

-         Nehezen lennék másé. Kár, hogy anyámat nem köszönthetem.

-         Itt még nem élsz. Ne feledd.

-         Nem tudom.

-         Nem szabad megtudnia.

-         Tudom

-         Akkor meg miért beszélsz baromságokat?

-         Csak úgy jött. Tudod milyen érzés anya nélkül felnőni?!

-         Tudom…-a szellem hangja elsötétült.

-         Sajnálom! – sietett a lány a vigasztalással . – Nem volt jogom ezt mondani.

-         Nem ám.

-         Sajnálom. Őszintén – lehajtotta a fejét.

-         Nincs mit. Furcsa vagy így. Mutattál az idősebb önmagadról képet, például amikor beszéltek. Ezek után furcsa hogy így tizenévesen látlak.

-         Sajnálom.

-         Nem a te hibád. Most tudom mire gondolsz. De nem. Nem küzdhetsz meg vele.

-         De miért?

-         Mert veszélyes. Rád odaát van szükség. Amúgy nem érdekelne.

-         Azt hittem féltesz.

-         Én? Valakit? Ostoba gyerek.

-         De hát…

-         A lányom vagy. És? – „És?” a hayanou szívverése lelassult. Égették a lelkét a szavak. Szemébe könnyek gyűltek, de kipislogta őket. Lehet ő a föld egyik legerősebb és legjobb stratégiai érzékű szelleme, semmi esélye, hogy az apja szeretetét kivívja. Ez csak most tudatosult benne. Naraku nem tud szeretni.

            Nisan érezte hogy valami nehéz fonódik a nyaka köré, már az övén függő késekért nyúlt, amikor megérezte az ismerős szagot. Mint Sesshoumaru. Csak sokkal több benne az emberi. Ekkor még nem tudta kivel áll szemben.

            Sesshoumaru is hasonló gondokkal küszködött. Kecses női ujjak cirógatták az arcát, mélyebb alt hang duruzsolt a fülébe. Sango üres tekintettel nézett a szellemre. Nézett és epekedett. A férfi annyira meg volt döbbenve, hogy meg se bírt mozdulni.