17. fejezet: Rémálom

Láttam egy asztalt és körben egy család ülte körül. Ott volt Vittorió is és sikerült megállapítást tennem, hogy semmit nem változott csak most még nem volt a szemében az a keserűség, bizalmatlanság és szomorúság csupán egy gyermeki arc. A család vacsorázott. Valamiről beszéltek, de nem hallottam, hogy miről. A kastély ugyan az volt ahol Vittorió még mindig tartózkodik. Úgy tűnt igazat mondott a húgával kapcsolatban mert őt nem láttam az asztalnál, de nem lehet kizárni a hazugság lehetőségét sem. A család nagyon merevnek tűnt és nagyon arisztokratikusnak hatott a pompa és a finom mozgás. Az akkori ragyogásából sokat vesztett ez a kastély, de napjainkban sem volt mindennapi vityilló. A férfi nagyon hasonlított Vittorióra bár a szeme kissé gondterheltnek tűnt akár csak most a fia szeme. Én csak ülve láttam, de nagydarab embernek tűnt a vállai szélesek a testalkata erős a kisugárzása a biztonság érzetét nyújtotta a rá figyelő ember számára, de mégis tekintélyt parancsoló szemek. Az anya gyengédnek tűnt és szeretetre méltó kecses nő aki védi gyermekeit akár a széltő is, de nem volt olyan erélyes és hatalmas mint az apa. A bőre hófehér az ajka vörös vér és a szemei jéghideg tél mégis melegséget árasztott. A haja ében fekete volt ami hosszan a válla alá hullott beterítve a derekát. Furcsálltam mert a 16. században nem volt szokás bontott hajjal mászkálni. A család többi tagja népes volt és ha megöltek volna se tudtam megmondani ki kinek a rokona, de volt egy 5 év körüli kislány aki nagyon nem illett bele a képbe. Alacsony volt szőke és sötét kék szemű pedig a jelenlévők közül senkire nem illet rá a leírás. A vonalai anyánál is lágyabbak voltak és nagyon törékenynek tűnt akár egy porcelánbaba. Tekintete álmatag volt és a mosolya felért a nap minden aranyló napsugarával és szőke fürtjei végén egy kis csigahullám lelhető. Körülnéztem a teremben, de senkire sem hasonlított, de hogy nem Vittorió apjától volt az is biztos. Láttam még egy 9 év körüli fiút is. Édesanyjára hasonlított, de a vonalai durvábbak voltak és a szeme csak úgy szórta a lángokat. Egy szó mint száz gyönyörű gyerekek voltak és én is mindig ilyen szép családról álmodoztam.
Kinyílt az ajtó és bejött egy szőke fiatalember és akkor már tudtam, hogy ki a kislány valódi édesapja. Kisértetiessen hasonlított a kislányra az asztalnál. Megállt és meghajtotta a fejét felemelve egyik karját a mellkasához másikat kecsesen az égbe emelte és én biztos voltam benne, hogy megszokott mozdulat volt nem pedig az őszinte tisztelet jele mert szeme a megvetést sugározta. Az asszony megfordult és mosolygott arcát elöntötte a vörös pír és szemében fénylett a szerelem édes gyémántja. A gyerek szeme is felcsillant és megvillant a gyönyörű mosolya. A kislány oda akart futni, de az anya elkapta és súgott valamit a fülébe. Apa arca elkomorodott és a keze ökölbeszorult. Hát akkor igaz a pici kislány nem az apától van, de akkor miért nem zavarta el vagy ölte meg?  Nem tudtam a választ, de biztos voltam benne, hogy nyomós oka lehetett rá. A szőke férfi odasúgott valamit az úrnak kinek az arcizma megfeszült és a feje vörös lett a dühtől, de igyekezett palástolni érzelmeit. Felállt szép lassan és elindult követve a szőke fiatalembert és kimentek az ajtón. Jól gondoltam elég magas volt és egész jóképű, de igaza volt az asszonynak a szőke férfi tényleg eszméletlenül nézett ki.
Kíváncsi voltam mi fog történni hiszen Vittorió azért mászott bele az álmomba mert meg akart mutatni valamit. A folyosó már ismerős volt hiszen egyszer már jártam erre, de észrevettem, hogy a falak nem vörösek voltak hanem még látszott a kő nyers ereje és a villany se volt beszerelve még. Miért változtatott rajta? Talán fájtak a régi emlékek így úgy döntött elviselhetőbbé teszi az öröké valóságot.
Egy számomra ismeretlen szobába mentünk, de tele volt rengeteg könyvel így merészeltem arra következtetni, hogy ez a könyvtár. Talán Vittorió ezt is átalakította. A terem hatalmas volt tele könyvel és én egyenesen imádtam. Kategorizálva volt az összes könyvszerző cím és tartalom szerint. Egy egész bálteremnyit betöltött, de helyet is hagyva a kényelmesebbnél kényelmesebb foteleknek és kanapéknak. Egy több méteres létrával lehet feljutni a tetejére. Biztos utálták a szolgák mert nem kis művelet lehet ezt letakarítani. Ekkor tudatosult bennem az a tudat, hogy ez az ember nem volt buta hanem igazán művelt volt. Rengeteg pajzsot találtam a kandalló felett és sok kardot, de valami azt súgta, hogy volt egy külön fegyverterem. Biztos katona vagy valami zsoldos volt mert csak azoknak volt címeres pajzsuk.
Csak most figyeltem fel az alakra akivel a férfi ingerülten beszélt. Csuklyát mélyen a szemébe húzta, de a bokáig érő hosszú  fehér haja elárulta. A tapasztalatlan szemek nem láthatták, de én tudtam, hogy lebegett. A ruházatát palásttal takarta így nem tudtam következtetést levonni viszont tudtam, hogy vámpír. Éreztem a szagát szinte tapintani lehetett a mágiát a teste körül és ez arra utalt, hogy nagyon öreg lehetett hiszen csak az öreg vámpírok képesek varázsolni. Igazság szerint nem voltak képesek hatalmas varázslatokra csak kisebb boszorkánykodásra. Ezt úgy értem, hogy olyanokra fecsérlik a mágiát mint a külsőjük szebbé, csinosabbá tétele vagy vonzóbbá az ellenkező nem számára esetleg arra, hogy ágyba vigyék a kiszemelt prédát, de ennyi másra nem képesek. A varázslást persze tiltja a törvény és halállal büntetik emberek esetében börtönnel.
Az alak távozott, de volt egy érésem, hogy nem örökre. Innentől kezdve felgyorsultak az események a szemem előtt. Olyan volt mintha egy gyorsított filmet néznék. Az emberek mentek jöttek a mozdulatukból csak gyors suhanást láttam testük homályos lett cselekvéseik a mindennapi megszokott dolgokból állt és úgy éreztem ez most az álmom mondani valója szempontjából lényegtelen volt.
Hirtelen egy kápolnában találtam magam és félelmet éreztem a levegőben. A családot láttam akiket a vacsoránál is, de most összebújtak és féltek. Az asszonyok hátul sírtak a férfiak elől kardal a kezükben. A kápolna csodálatos volt és ez tőlem nagy szó mert utáltam templomba járni főleg mert vallásos suliba jártam és ott kötelező volt templomba menni. De ezen látszott, hogy a családi szeretet és hitvallás  gyönyörűségéért épült. Az arany volt a dominás szerepű anyag amit felhasználtak az építéshez, de nem az az ócska műfújt arany hanem az igazi arany amit ékszerként is hordunk. Mindenhol feszületek és festmények ékeskedtek és tudtam, hogy csak ennek a kis kápolnának készültek. Elég új lehetett mert éreztem a friss olajfesték szagát. Mielőtt még folytathattam volna az elemzést hirtelen betörték a bereteszelt ajtót és három vámpír sétát be rajta. A szemeik kéken fénylettek ruhájuk a vértől fuldoklott szájuk környéke az édes nedűtől volt piszkos és lehetett látni, hogy csak élvezetből öltek és nem az éhség miatt. A hátuk mögött rengeteg halottat láttam és a kastély is a lángok emésztették csakúgy mint ahogy a föld itta a vért. Mindenkit megöltek kik a kastélyban szolgáltak valószínűleg a falusiakat akik nem költöztek el azt az állataikkal együtt megölték. A vámpírok nem szeretnek emberekből is vámpírt csinálni csak ha nem vagy lélegzetelállítóan gyönyörű, de ők inkább szolgát csinálnak az emberből csak azt felejtik el, hogy valaha ők is emberek voltak.
A kápolnában megpróbáltak küzdeni a férfiak, de mindhiába az acélt könnyen összetörték így nem sok esélye volt az embereknek. A nőket sem kíméltek és hajuknál fogva a nyakukba mélyesztették fogaikat miközben meggyalázták őket. A hosszú fehérhajú férfi Vittorió anyára nézett aki sírt és a gyermekeit szorongatta a kezében akik szintén sírtak. Mintha elakadt volna a lélegzete a szépség láttán és otthagyta a szerencsétlen nőt akit addig gyalázott és a feketehajú szépség felé vette az irányt. Mikor odaért a kezét nyújtotta a nőnek aki fuldokló hangon azt mondta.
-A gyerekeimet nem adom engem megölhetnek, de a gyerekeimet nem adom.
- Senki nem fogja őket bántani ha most szépen velem jössz feketehajú szépségem.
- Akkor elengedik a gyerekeimet?
- Igen.
- A szavát adja rá?
- Igen.
Az asszony térdre ereszkedett és a szőke kislány fülébe súgott valamit, aki még mindig zokogott és nem akart szót fogadni az anyának, de végül meggyőzte és Vittorióhoz  futott akinél már ott volt az öccse. Az asszony megfogta a férfi kezét aki talpra segítette. Valaki elkiáltotta magát:
-- Hajnalodik.
-- Akkor menyünk.- mondta a fehérhajú idegen.
És eltűntek az éjszaka sötétjében. Visszanéztem a gyerekekre és észrevettem Vittorió nyakán a fognyomokat. Most már tudtam, hogyan lett vámpír és, hogyan tette az idő megkeseredett vámpírrá. Nekem meg majd megszakadt a szívem a zokogó gyerekek miatt.