Valaki titokban…

By Kagome-girl

Egy lány ült a könyvtárban a számítógép előtt. Koncentrált. Finom arcán ráncok jelentek meg, ahogy ujjai villámsebességgel száguldoztak a billentyűkön. Szeme a képernyőre tapadt. A kezével néha eltűrte az arcába minduntalan beszabaduló göndör loknikat. Az egyetemen vizsgaidőszak volt, ilyenkor jobb tanulni. Na nem mintha év közben nem tanult volna… de az orvosi nagyon kemény egyetem. Hiába érettségizett valaki színötösre, hiába írt tökéletes emelt szintű érettségit, hiába voltak nyelvvizsgái. A gimnázium ehhez képest egy nagy túró volt. Akármilyen neves is. Ezt ő is tudta. A gimis tudása ide kevés volt. Így minden szabadidejét a tanulásra fordította. Erre ráment a kapcsolata is. Barna szemeiben még mindig látszott a megtörtség, a szomorúság. Kiegyenesedett. Végignézett még egyszer a jegyzetein, leellenőrizte hogy mindent rámásolt-e a pendrivera. Egy kicsit lazításképpen szórakozva nyitotta meg a leveleit. Beérkezett: 5. „Biztos csupa hírlevél” gondolta, majd elkezdte kitörölgetni őket. Azonban egynél megakadt a keze. Megnyitotta. Egy srác írt neki levelet, nem tudta ki lehet. A levél ennyiből állt:

„Valaki titokban rólad álmodik,

Valaki titokban rólad szövi legszebb álmait,

Valaki titokban téged nagyon-nagyon szeret,

Valaki titokban boldog, ha melletted lehet,

Valaki szemében titokban miattad könny ragyog.

Az a valaki, hidd el: én vagyok!

Várlak délután 2-kor a kollégium melletti parkban.”

Ledöbbent. Gyorsan az órájára nézett. 13:45. Gyorsan összecsapkodta a könyveit, kijelentkezett és rohant fel a szobájába, hogy kicsit rendbe hozza magát. Na nem mintha nagyon érdekelné ki írogat neki ilyeneket… de azért megnézni meglehet. Szóval kicsit igazított magán majd elindult le. 14:05-re ért ki a parkba. A nő akkor jó ha késik. Körbenézett, de senkit nem látott, aki írhatta volna a levelet. Ekkor érezte hogy valaki mögé lép. Villámgyorsan megfordult, a szíve pedig kihagyott egy ütemet biztos, ha nem többet. Egy igazi félisten állt előtte. Sötét haj, éjfélkék szemek, a fülében fülbevaló volt, egy a normál helyen, még egy a fülcimpájában. Legalább 1.90 volt, a lány szinte eltörpült mellette a maga 160 centijével.

-         T-te? – kérdezte megdöbbenve. – Ez valami vicc, Krash?

-         Nem, nem az Monic.

Ugyanarra az egyetemre jártak. Csak míg Monic a pszichológia szakra, addig Krash az idegsebészetire. Ezzel együtt Krash volt az egész egyetem szépfiúja. Az összes lány őt akarta és ő ezt ki is használta az egyéjszakás kalandokkal.

-         Te egy nőcsábász disznó vagy. Nem fogok bedőlni neked. – ezzel Monic sarkon fordult és indult volna el.

Azonban egy nagy kéz fonódott a csuklójára. Nagy volt az ő vékony kis karjához mérve. Határozottan tartotta a lányt.

-         Maradj. – kérlelte Krash. – Első naptól kezdve nem tudom rólad levenni a szemem. Szeretnélek megismerni. És ha te is szeretnéd egy komoly kapcsolatot.

Monic abban a pillanatban olyan vörös lett mind a paradicsom. Ismerte Krasht, na nem személyesen, de pletykákból igen. Neki a lányok csak arra kellettek. És ezt közölte is velük. Nem randizott. Nem bonyolódott kapcsolatba. Most mégis miért?

-         Egyetlen esélyt adj, Monic, kérlek.

A lány felsóhajtott. Érzékien telt ajkai mosolyra húzódtak.

- Na jó… egyetlen esélyt kapsz. – az ujjával mutatta.

Körmei igazán szépek voltak, se túl hosszúak, se túl rövidek. Fényes pasztellrózsaszín lakkal voltak kilakkozva. Egyszerű lány volt. Csak semmi kihívás. Szempillái nagy ívben göndörödtek, egy kicsit a spirál hatása. Arcán egy leheletnyi alapozó volt és végül natúr szájfény. Zöld fürtjei csigákban omlottak a vállára, most kibontva.

Krash is elmosolyodott, közelebb lépett a lányhoz, kezét végigfuttatta a loknikon.

-         Gyakrabban kellene így hordanod. Nagyon jól áll.

-         Köszönöm. – a lány picit elpirult.

-         Megcsókolhatlak?

A lány felnézett. Bele egyenesen azokba a gyönyörű kék szemekbe. Ajkaik közeledtek egymáshoz, és csókban forrtak össze. Nem volt a csók durva, vagy vad. Szerelmes volt. Egy igazi első szerelmes csók.

5 év múlva a vadonatúj diplomások ünnepeltek. A lányok összeölelkeztek, a fiúk kezet fogtak. Egy zöld, csigákba göndörödő hajú lány éppen a barátnőjével fényképezkedett, amikor felragyogott a szeme. Egy férfi közeledett felé, iszonyatosan jóképű volt. Sötét haj és az a bizonyos éjfélkék szem, amiben az esti égbolt szokott játszani mielőtt a sötétség teljesen elnyelné a világot, de nyugaton még mindig marad egy tintakék árnyalat. A férfi felkapta a lányt.

-         Gratulálok kicsim.

-         Köszönöm. – felelte nagy mosollyal a lány majd megcsókolták egymást.

A csók végén a férfi így szólt.

- Monic, lehetne egy nagy kérdésem?

- Persze, mond csak.

- Ezt a fejemhez vágod? – egy sötétkék bársonydobozt nyújtott a lánynak.

Az felvonta a szemöldökét majd kíváncsian kinyitotta. Egy gyönyörű gyémántgyűrű volt benne.

-         Ó Krash! Igen! – ezzel a férfi nyakába ugrott újra.

Az elmosolyodott, majd menyasszonya fülébe súgta:

-         Valaki titokban…

VÉGE