Szépia színű emlékek I/1.
Ivicicamica 2007.09.25. 18:31
Az első széria első fejezete
Szépia színű emlékek
- * A sima betűvel írt rész ezentúl mindig a mában játszódik.
- **A dőlt betűvel írt rész ezentúl mindig a múltban 1979-ben játszódik.
I. Rész: Kezdetek
1. Fejezet: A fiatal Genkai
Tokio, 2007*:
Az edzőteremben némán folyt a gyakorlás. Ütések záporoztak, de csak játék volt. Nem vették komolyan, nem is tudták volna. Nem lehet keményen harcolni olyannal, akit szeretsz. Ezt Genkai is jól tudta, így hát némán nézte, a hébe-hóba odavetett technikákat. Nem szidta le őket. Nem volt miért.
Az ölében tartott dobozra nézett. Toguro hagyatéka. Újra elvesztette. Régi sebeket tépett fel ez a találkozás. Felnyitotta az ódon fafedelet. Régi papír szaga csapta meg az orrát. Szépia színű emlékek.
· Mára ennyi – nézett fel. Hangja fásultan csengett.
· De miért sensei? – egy vörös hajú lány nézett rá. Fekete szemei vesébe láttak.
· Eleget edzettek.
· De mester, hatig szokott tartani az edzés. – szól Kurama.
· Ma csak eddig tart.
· Ahelyett, hogy örülnének – morogja Hiei. – Nem igaz Iwiiiii?
· De… - ért egyet tétován a kérdezett. Zavarában a füle mögé tűri a haját.
· Akkor irány kifelé! Egy két… - tereli ki a fiatalságot. Fáradtan nézett utánuk. Öregnek érezte magát, de ez nem a kora miatt volt. Lelkileg öregedett. Sokat. Majd Annyit mint akkor:
Tokio, 1979**:
Egy vékony alak ment az utcán. Nem zavarta a majd teljes sötétség. Ezen a környéken nem volt divat a közvilágítás. A házak kapui kulcsra zárva, fény csak a zsalupaletták mögül pislákolt elő itt-ott. Nem andalogtak szerelmespárok az utcákon, pedig meleg szombat este volt és még csak 9 óra. A levegőt édes illatok nehezítették a csillagok sápadtan pislákoltak, az autófüst felett, eldöntve,hogy bármi történjék ők bizony akkor is meghitté teszik az éjszakát.
A lány mélyen beszívta a levegőt, hosszú hajfonata a hátát verte a léptei ütemére. Nesztelenül lépkedett a mocsokszürke betonon. Nem zavartatta magát a kapualjakban lévő kétes árnyaktól, az utána kiabált zaklatásoktól. Nem vett róluk tudomást. Megszokta már. Régóta itt élt.
Fekete szemeit fáradtan az égre emelte. Ma valahogy nem volt türelme ehhez. Idegesen csavargatta a vörös fonatát. Tudta, ha még sokáig ilyenek zaklatják ki fog borulni. A híres önuralmának nyoma se volt, de persze ez nem olyan nagy meglepetés.
Ma meséltek neki a sötét viadalról. Nem tetszett neki, amit hallott, viszont… Nem volt mit tenni. Ha egyesek így akarnak élni, hát legyen, amíg őt nem sodorják bele nincs köze hozzá, nem érdemes vele foglalkoznia. Akkor is…Baljós előérzetek gyötörték.
Kinyitotta a ház ajtaját és bement. Nem köszönt. Nem volt kinek. Évek óta egyedül élt, nem is emlékezett a szüleire. Testvérei se voltak. Nem volt senkije. A padlóra nézett, egy levél fehérlett a sötét szőnyegen. Lehajolt és felvette.
Csak egy újabb gyámsági papír, a hivatal nem tudta megérteni, hogy nincs szüksége nevelőszülőkre, hogy meg tud ő állni a saját lábán és, hogy az iskolai magántanulóság is tökéletesen megfelel. Most minden erejével az edzésekre akart koncentrálni. Fontos volt neki, hogy erősebb legyen, bár nem mindennél fontosabb.
Kívülről tudta mi fog állni a levélben:
Mélyen Tisztelt Genkai kisasszony!
Újra postázzunk levelünket miszerint továbbra is várjuk, hogy megjelenjen irodánkban az örökbe fogadási program miatt………
Bla-bla…
Tisztelettel:
Az örökbe fogadási ügyosztály
Elege volt már. Tudta, feleslegesen küldik, úgyse fog bemenni. Akkor minek zaklatják? Halványan elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy kezd vénülni, manapság már sokkal könnyebben kiakad, mint régen.
A fürdőbe ment és a tükörbe nézett, ráncokat keresett az arcán, puszta öniróniából, még csak tizenhét éves volt, de máris sokkal többet tudott az életről, mint a legtöbb felnőtt, amikor nem talált a zuhanytálcához lépett. Ledobálta magáról az utcai ruháit, elhúzta a függönyt és meleg vízben áztatta az arcát. Igyekezett ellazulni.
Lenézett a dobozra és visszarakta a saját fényképét. Még csak egyet nézett meg mi lesz, ha végignézi az összeset. Az emlékek csak úgy kavarogtak a fejébe. Tudta, most újra végig kell néznie fiatalkora sorsdöntő pillanatait. Nem örült neki, elég volt egyszer. Ám ha nincs mit tenni, minek ellenkezni, becsukta a dobozt és a szobájába ment.
|