9. Fejezet: Mint pók a falon

Genkai visszaült a padra a terem sarkába. A fiatalok le elé. Figyelemtől csillogó tekintettel néztek rá, még Hiei is. Végigtekintett az arcukon és látta hogy változott valami. Zavartabb lett a légkör. Nem úgy ültek mint szoktak. Chie és Kurama a lehető legmesszebb ült le egymástól. A lány barátnője Iwiiiii mellett ül a sor legszélén, Iwiiiii mellett Hiei a másik oldalán a fiúnak Kurama. Ez furcsa volt tekintve hogy Chie Kuramánál lakott amíg vissza nem kellett utaznia. Amikor egymásra néztek mindketten elkapták a tekintetüket, lesütötték pillantásaikat, a ruhájukkal kezdtek babrálni. Szörnyen zavarban voltak. A nő elmosolyodott és nem tette szóvá, amit észrevett. Nagy levegőt vett és folytatta tovább a meséjét.

 Mesmer nem örült a hírnek és ez meg is látszott rajta, válla megroggyant mozgása merevebbé vált. Szomorú szemekkel nézte a lányt:

-         Azért remélhetek? -  fürkészte a szürkés pillantást.

-         A remény hal meg utoljára –válaszolt Genkai.

-         De a legfájdalmasabban.

-         Sajnálom.

-         Nem tehetsz róla.

-         Akkor is, de te a barátom vagy…

-         Igen, már említetted.

-         Megértesz?

-         Majd. Még nem akarlak –levette a nyakából a fekete bőrszíjon függő cápafogat – Azért ezt fogadd el kérlek.

-         Nem helyes.

-         Csak mint barát –erre a lány nyakába akasztotta az ékszert – Szerencsét hozz. Ha Toguroval akarsz valamit kezdeni akkor pedig rád is fog férni.

-         Ennyire csak nem vészes a helyzet.

-         Gondolod?

-         Remélem.

Pár perc múlva Genkai továbbment. Togurot kereste. Ma még beszélni akart vele. Remélte egyedül találja nem a „patkányképűvel”. Elfintorodott. Nem helyes, de mit tegyen? Próbálta ő megkedvelni az idősebb testvért is. Nem ment. Mentségére legyen mondva senkinek sem a csapatból. Egyöntetűen utálták.

Ódon kőlépcsőn sietett fel. Meg se érezte a távot, pedig már vagy az ötszázadik foknál járhatott. Ruganyos léptekkel vágtatott fel, a fonata ütemesen verte a hátát a léptei ritmusára.

Eszébe jutott, hogy jó magasan lakik Toguro, de hát nincs mit tenni, mégsem bicajozhat fel a lépcsőkön. Nem is volt erre szükség, gyorsan felért.

Csengetett. Semmi. Újra. Néma csend. A csengőre nézett, mi van, ha nem működik? Erre bekopogott. Lett eredmény, bent mozgolódás támadt. Léptek. Nyílt az ajtó.

-         Mit akarsz? – barátságtalan volt a hang. A lány felnézett és meglátta az idősebb fivért. Belegrimaszolt az arcába, száraz hangon kérdezte:

-         Hol az öcsikéd?

-         Nem tudom.

-         Értem, viszlát – köszönést se várva elindult. Le a lépcsőkön. Az utcán megállt és elgondolkodott. Most merre? Végül a fiú dojo-ja (edző, gyakorló terem) felé veszi az irányt. Szó nélkül benyitott. Bent halotti csend, vérszag terjeng a levegőbe, rombolás nyomai. A lány elsápadt. Szétnézett. Rohant a kórházba.

Később megtudta Toguronak nem lett baja. Jó pár tanítványa került be. Még egyik sincs olyan állapotban, hogy elmondhatná mi történt vele. Toguro, a nővéreknek elmondottak alapján, semmit nem látott. Azt is mondták, hogy tovább ment innen. Hogy hova nem. A lány kirohant az utcára. Sikítozni, hajat tépni lett volna kedve. Aggódott, nagyon és nem is alaptalanul.

Sasukérhez rohant, de ő sem tudott eddig semmiről. Kifejezéstelen arccal hallgatta meg amit a lány tudott. Megcsóválta a fejét és megígérte amint többet tud értesíti.

-         Genkai…

-         Igen?

-         Ma aludj Daronál…

-         Úgy gondolod?

-         Félek. Remélem alaptalan.

-         Jó. Ott alszok.

Mesmer nem hallott eddig a dologról, megértően bólogatott, de semmi hasznos tanáccsal nem tudott szolgálni.. Genkai lemondóan sóhajtott és tovább ment. Daro se tudott semmiről, az ott alvásra megértően bólogatott és felajánlotta, hogy segít megkeresni Togurot. Nem sértődött meg, amikor visszautasították.

Újra a lépcsőkön rohant ma már másodszor. Amikor a sokadik türelmetlen kopogásra kinyílt az ajtó egyből a férfinek rontott.

-         Hova ment?

-         Nem tudom. Másfél órája mehetett el itthonról.

-         Mondtad, hogy kerestem?

-         Persze – Genkai valahogy érezte, hogy ez hazugság. A báty nem tűnt túl idegesnek. Mintha számított volna erre.

Genkai a fiatalságra nézett, nagy levegőt vett és folytatta:

-         Mára ennyi. Későre jár. – a fiatalok tudták nincs mit tenni, szótlanul felálltak és elindultak kifele.

-         Holnap folytatja? – kérdezte Chie.

-         Igen.

-         Köszönöm.

-         Chie – hallatszott egy fáradt hang, Kurama volt az – gyere már – lépett vissza a lányhoz, és megtolta a vállánál, az a kéz valahogy a vállon felejtődött. Genkai nem szólt semmit csak mosolyogva becsukta mögöttük az ajtót. Fiatalság, szerelem.