10. Fejezet: Az érzékek labirintusa

Nézte, ahogy másnap a fiatalok bejönnek érezte, ahogy változott köztük a viszony, sokkal oldottabbak voltak. Szerelmetes pillantások keresték a párjukat. Genkai elmosolyodott. Fiatalok. Leültetett mindenkit a földre és folytatta a mesét.

A napok teltek-múltak Toguroról semmi hír nem volt. A csapat egyre összehangoltabban dolgozott, kivéve persze az idősebb Togurot, aki nem közösködött „dedósokkal”, ezért is vehették észre, hogy Genkaijal nincs minden rendben. Aggódott, nem is kicsit. Toguroért.

Nem mindenki tudta ezt megérteni, de senki nem tette szóvá. Barátságos mosolyok, könnyed, csipkelődő beszólásokkal vidították a lányt. Több-kevesebb sikerrel.

Újra hétfő volt. Pont két hete ment el Toguro. Genkai a többiekkel ment fel A Labirintusba. Nem várhattak a próbával tovább. Három nap múlva indulniuk kellett a versenyre. Még egy oka volt a lánynak, hogy gyászos legyen a kedve.

Nagyot rúgott maga előtt a kőbe. Fel se nézett, így nekiment egy széles hátnak.

-         Bocs –mondta minden megbánás nélkül. Mit képzel, hogy az útjába kerül amikor neki ilyen gyászos kedve van? És különben is mit keres errefelé, a várostól távol valaki hajnali négykor? Ezek a gondolatok futottak át az agyán és már lépett is volna tovább, hogy kikerülje a legázoltat anélkül, hogy felnézett volna.

-         Semmi baj – ez a hang… ismerős volt neki. Megállt és lassan felnézett. Két lábszárközépig lekötözött világoskék nadrág a könnyű fekete edzőcipő felett,világoskék ujjatlan póló, izmos nyak és jó vágású arc. Elsápadt, tudta már ki ez.

-         To-guro?

-         Teljes életnagyságban.

-         Toguro! –erre boldog mosollyal a fiú nyakába ugrott. Ő nem nagyon tud mit kezdeni ezzel, szörnyen zavarba jött:

-         Hiányoztam?

-         Hát nem igazán – szólt bele a társalgásba Mesmer. Erre az ölelkezők villámgyorsan szétrebbennek.

-         Mi nem láttunk semmit…- mosolyogott  Genkaira Daro.

-         Csak két majmot – nézett rá az idősebb Toguro is a lányra.

-         Megfolytalak – sziszegte Genkai a fogai közt. Dühösen méregette a férfit.

-         Úgyse tudsz –felelte az könnyedén és ellépdel a lány mellett.  Hitelen elesett egy kósza láb kerül az útjába.

-         Hopsz, bocsi – nézett rá minden sajnálat nélkül Mesmer. – Ugye nem fájt?

-         Nem. – jött a földről a tömör válasz.

-         Akkor jó –véletlenül át gyalogolt a hátán. – még egyszer bocs. – Toguro csak állt és nem igazán tudta mire vélni a helyzetet. Nem foglalkozott vele, vállat vont és Genkai után indult.  Végül mind bementek a barlangba. Elnyelte őket a sötét, nyirkos hideg.

Minden idegszáluk bozongott. Nem volt arra szó amit átéltek, az összetartás próbába volt ez. Egymásra lettek utalva.

Sasuke mesélte, hogy mi fog jönni, de akkor amikor Toguroért aggódott, csak halványan emlékezett. Hirtelen megsüketült, és az illatokat se érezte, a bőre érzéketlen lett, nyelve száraz, ízek felfogására alkalmatlan. Megijedt érezte, ahogy a vér kifut az arcából. Tágra nyílt szemmel nézte a folyosót, látszólag semmi nem változott és mégis…

Mély levegőket vett, igyekezett megnyugodni, legalább a többiek ott voltak vele. De ők is ilyen bajokkal küzdöttek, Daro vakon tapogatózott előre. Kinyúlt érte és biztatóan a tenyerébe zárta a férfi kezét, bár nem érezte tudta, az most hűvös és nyirkos a félelemtől. Finoman visszahúzta Mesmert a fal elől, látszott a fiún hogy csak az orra után megy, ösztönből indult előre. Togurot kereste a pillantásával. Gyorsan meg is találta. A folyosó végén állt, épp magatehetetlen testvérét hozta a karjában, az idősebb fivér látszólag lebénult.

„ Jó lesz gyere…” – szurkolt neki gondolatban Genkai.

„Merre?” kérdezett a fejében egy hang. A báty volt az. Erre Genkai elhúzta a száját:

„Hallod amit gondolok?”

„Igen. Ahogy mindenkiért? Talán baj?”

„Akkor szólj nekik, hogy minden rendben, ne aggódjanak, csak ki kell jutnunk.”

„Heh, mi lesz az…”

„Csupán bízni kell egymásban…és benned”

Nem lehetett elmondani azt amit éreztek és azt mit ezek után átértek. Nem volt más feladatuk csak átjutni. Persze ez nem volt zökkenő mentes, egyforma utak ahol csak a levegő szaga adott támpontot, tapintással kinyitható zárak, előre csak meghallható csapdák, az út egyenetlenségei.

Nem volt könnyű dolgok, ez meg is látszott a csapaton amikor kiértek, szakadt ruhák, gyűrött arcok. A labirintuson kívül mindenki szoktatta magát vissza az újra működő érzékeihez. De a legtöbbjük boldog volt. Sikerült ez is. Most már lehet indulni a versenyre.