Szépia színű emlékek II/10.
ivicicamica 2007.12.21. 22:23
A másodfik részek utolsó fejezete
1. Fejezet: Foggal-körömmel
A nő komoly arccal mesélte azt a régi meccset. Még most is a szeme előtt pergett az esemény, mély nyomott hagyott benne:
A vékony kis alak, az aréna felé sétált. Nem volt vele senki, a többiek vagy feladták, vagy nem volt kedvük lejönni harcolni. Gyengék voltak. Genkai mély sóhajjal a füle mögé tűrte a rakoncátlankodó tincseit. Lentebb húzta az edzőruhája felsőjét és közönyös arccal besétált az arénába.
Innen-onnan kósza taps szállt fel. Lassan a nézők kezdték elfogadni a csapatot. A lány nem figyelt rájuk, a küzdőtérre nyíló másik kaput nézte, ellenfeleit várta. Ők nem is várattak magukra sokáig.
Drabális szörnyek sétáltak be, a lánnyal szembe megálltak. Izmaik csak úgy dagadtak, lábaik, ha kevésbé lettek volna izmosak, roskadoztak volna a bicepszeik és tricepszeik súlya alatt. Genkainak eszébe jutott a beceneve, amit Daro ragasztott rá: kisegér. Hát igen, most nagyon találónak érezte a nevet.
A szemmagasságában a szörnyek combja volt. Fejét hátra kellett hajtania, hogy az arcukat is megnézhesse a majd három méteres magasságban. Amikor meglátta azt kívánta, bár ne lett volna kíváncsi.
Elállitiasodott tekintetek fürkészték a testét. Genkainak nem volt kétsége afelől, hogy ha csak tehetik darabokra tépik.
És elkezdődött a meccs. A lány minden erejét latba vetve harcolt a primitívséggel, a vadsággal, az ostobasággal, ami nem ismerte a félelmet, a fáradtságot, a fájdalmat. Ellenfelei tökéletes gyilkoló gépek voltak, akik friss húsért bármit megtettek.
Bőrük kemény, mint a szikla a támadások nagy része lepereg róla, mint víz az üvegről. Ütései mit sem értek, erőkímélő szellemi támadásai nem voltak elegek.
A lány fanyarul elmosolyodott. Toguronak való ellenfelek lennének a férfi játszva elbánna velük, könnyű testmozgásnak érezvén a harcot. Hiába, tudta nem veszthet, tovább KELL jutniuk.
A fejében új terv körvonalazódott. Tudta kockázatos, de nem látott más kiutat a helyzetből. Egy ilyen mostrummal még csak-csak elbánt volna, de öttel! Ha ennyit le akart győzni a végsőkig kell feszítenie a húrt. Ezzel ő is nagyon jól tisztába volt..
Túl sok erőt akart megmozgatni. Nem hitte, hogy képes lesz rá, de meg kellett próbálnia nem volt más kiút. Elkezdte összegyűjteni a testében a támadáshoz szükséges szellemi erőt. Már használta ezt a technikát ezelőtt is, csak épp kissebbe. Ereje alig tíz százalékával próbálta csak ki.
Nagyjából felbecsülte mennyi erőre lesz szüksége. Az eredmény ez lett: rengetegre. Az általa szükségesnek tartott mennyiség felét gyűjtötte még csak össze, amikor már szédülni kezdett, de nem tehetett mást, foggal-körömmel kapaszkodott a tudatába és tovább csapolta a tartalékait.
Ütések százai záporoztak közben a testére, de nem érdekelte, nem tudott rájuk figyelni, minden erejét csak az összpontosításra koncentrálta. És ekkor sikerült. Érezte ennyi elég lesz. Az ujja hegyébe gyűjtötte az energiát, érezte a hatalmas löketeket a testében. A mutató ujját mint egy pisztoly az ellenfeleire szegezte és ekkor elsütötte:
- Reigan! –kiáltotta, amikor kibocsátotta magából a löketett. A szörnyek elvesztek az energia hullámban a nézőtért is csak az az energia pajzs mentette meg, amit a szervezők húztak a lelátók és a küzdőtér közé.
- … A csapat nem képes folytatni a harcot. Győzött az emberek csapata!... – csak ennyit fogott fel a lány Nira mondanivalójából. Elégedett mosollyal az égre emelte a tekintetét, boldog volt, hogy sikerült megcsinálnia. Ekkor jött rá, hogy nem látja az eget, nem lát semmit, a tudata elhomályosult és ájultan rogyott össze a nézők szeme láttára.
|