III.                   Rész: Közelít a vég

1. Fejezet: Vallomás

A lány a kórházi ágyon feküdt. A szobában mindenfelé csövek hevertek. A háttérben gépek pityegtek monoton egyhangúságban. Egy alak ült az ágy mellett. Sötét szemeivel a fekvőarcát nézte, egy pillanatra le nem véve róla a tekintetét.

Genkai volt az a lány. Az ő ágyához futottak a csövek, az ő életjeleit mérték a gépek. Őt nézte Toguro. Szinte pislogás nélkül, persze nem az idősebb, a fiatalabb testvér volt az ágynál szobrozó alak.

-         Az én hibám –ismételte el magának vagy századszorra. Nem tudta feldolgozni, azt ami történt. Tudta, hogy nem a lányhoz való ellenfelek voltak ezek. Ő nem volt ott. Csak hallomásból ismerte meg, hogy mi volt, de elég volt ez a lelkének. – Sajnálom. – beszélt a semmibe. – Én… Ostoba voltam… nem is kicsit – tartott, hosszú szüneteket a gondolatai között. Néha a kómában lévő lányra pillantott – Tényleg sajnálom, az én hibám, idióta vagyok – mondta újra, észre se vette, de ujjai ekkora már a lány törékeny kezét morzsolgatták. – Én… ha te meg…-erőt gyűjtött, hogy befejezze, amibe belekezdett- ha te… meghaltál volna, én nem is tudom mit csinálnék most… tudod… megszoktam, hogy mindig körülöttem vagy. Azt, hogy amikor reggelizek mindig nézhetem az arcod, hogy edzés közbe, ha már úgy érzem, hogy nem bírom rád pillanthatok és a látványodtól erőre kapok. Hogy mindig ott vagy, hogy visszatarts minket a higgadtságoddal, hogy az emberségedből mindig jut mindenkinek, ha úgy ítéled, hogy nagyon kell, tudom, hogy még a bátyámat is vigasztalnád, pedig ő nem szolgált rá a kedvességedre. Megszoktam, hogy mindig ott vagy. Már most hiányzol. Fel kéne kelned. Te mondtad, hogy nem szabad feladni.- kis szünetet tartott – Akkor meg miért fekszel itt tehetetlenül? Tessék felkelni! – egy pillanatra elragadták az indulatok, de hamar visszatalált a hidegvéréhez. – Bocsáss meg. De akkor is… Láttalak már ezer hangulatba, amikor boldog voltál, amikor féltél, amikor aggódtál, amikor nevettél, amikor legszívesebben hisztériás rohamot kaptál volna, amikor sírtál, amikor nem voltál valamit hajlandó elfogadni, és a tekintetedben látszott, hogy nem fogod feladni. Makacs tudsz lenni. Emiatt jutottunk most ide. Na meg persze, az én hibámból. Sajnálom, az én hibám, állat vagyok, nem tudom rendbe tudom-e még ezt az egészet hozni –beszélt a lánynak. Gondolta, most amikor nem hallja, végre bevallja neki amit érezz, régóta ki akarta ezt mondani csak éppen nem volt hozzá bátorsága.- Én…Szeretlek. – mondta a levegőbe.

-         Hát ez kicsit érzelgős volt- Toguro összerezzent a hangra és az ágyra nézett, Genkai nyitott szemmel fürkészte az arcát. A férfi hirtelen nagyon zavarba jött, elkapta a tekintetét, legszívesebben elsüllyedt volna.

-         Izé… én csak…

-         Én is.

-         Tudom, hogy nem volt jogom ilyeneket mondani, de…

-         Hallod, te, mafla?! Én is.

-         De romantikus –sóhajtott álmodozón Chie.

-         De mafla – sóhajtott fáradtan Iwiiiii.

-         Az – Genkai halványan elmosolyodott, nem lehetett tudni melyik felfogásnak szól az egyetértése.