4. Fejezet: A vallomás

-         Tisztára, mint valami regény – jegyezte meg álmodozó hangon Chie.

-         Ugyanmár, Chie… - rántja le a bárányfelhőiről Kurama. Iwiiiii csak mindentudóan mosolygott a barátnőjére.

-         A bárányfelhőidet nem adod?

-         Nem ám – viszonozta a mosolyt.

-         Mi van? – értetlenkedett Hiei, kezdte úgy érezni, hogy valamiből kihagyják.

-         Nem tudom – vonta meg a vállát Kurama, hasonlóan tanácstalanul.

-         Miért van nekem az az érzésem mester, hogy ami ezután jön azt nem akarom hallani? – komolyodott meg a vörösbarna hajú lány.

-         Mert nem szeretnéd hallani. – felelt neki a nő.

-         Miért? Meghal valaki? – mondta ki a mindannyiukban megfogalmazódott kérdést Iwiiiii.

-         Nem. Még nem. – válaszolt Genkai.  Még nem… a szavak mindenkibe beleégtek.

Mesmer az ablak alatt ült a földön. Lábait maga alá húzva nézte a tovaúszó bárányfelhőket és merengett a továbbiakon. Azon gondolkozott, hogy mi mindent írjon le még? Persze, minden eszmefuttatás végén arra jutott, hogy mindent. És valahogy mégsem bírt még mindent megfogalmazni. Fájt neki, ha erre a lehetőségre gondolt.

A fehér pamacsok rendíthetetlen nyugalommal és felsőbbséggel úsztak tova az égen. Az óra mögötte halkan kattogott, kíméletlenül érzékeltetve az idő rohanását.

Lassan egy fél napja ült az árnyékos szobában a papír fölé görnyedve. Már majdnem kész volt. Sok mindent írt. Sok fájdalmas dolgot.

Ha a levél tartalmára gondolt, még az élettől is elment a kedve. Kedve lett volna köpködni, kivételesen nem a saját tükörképére. Más volt a lelki feketelistája első helyén. Jobban mondva másvalaki…

A papírlapot nézte. Hosszas bámulás után csak annyit tudott megállapítani, hogy rondán ír. Erre a gondolatra elfintorodott.

A betűk apró fekete bogarakként feküdtek viszonylag egyenes sorokba rendezve a szürkés színű lapon. Rendezetlen írása tükrözte a lelki állapotát, enyhén szólva is zaklatott volt. Nem is kicsit.

Maga se tudta miért nem tudja ezt személyesen elmondani a lánynak, de úgy érezte, hogy jobb lesz ez így. Egy levelet mégiscsak könnyebb átadni, mint vallomást tenni.

Megállapította, hogy nagyon már semmi értelmeset nem tud a levélhez hozzáírni. Hanyatt dőlt a földön a papírral, és újra átolvasta amit írt.

Kedves Genkai! – elég sablonos megszólítás- kommentálta magában.

Most arra kérlek, hogy menj valami nyugalmas helyre, ahol vagy tíz percig egyedül és békén hagy mindenki. Tényleg fontos amit írni akarok. – kivételesen – ironizálta önmagát. – Tudom, most arra számítasz, hogy szerelmet vallok neked. De másról van szó, nem is eposzt írtam hozzád, bár szerintem miután végigolvasod arra fogsz jutni, hogy még egy akármilyen ócska és sablonos lovelevélnek is jobban örültél volna. Már nagyon felcsigáztalak ugye? Akkor kezdem, nézz körül most jól, hogy egyedül vagy-e. Ezek az információk csak rád tartoznak, miután a birtokodba kerültek, tégy velük belátásod szerint.

Amikor ezt megkapod valószínűleg vége a versenynek, vagy rosszabb esetbe én már nem élek. Más nem tudta eddig elolvasni elintéztem, hogy csak a te szellemi energia lenyomatoddal lehessen felbontani a borítékot.

Szóval akkor a lényegre térek: Légy óvatos! Áruló van a csapatban! Tegnap este sétáltam, hogy kiverjelek a fejemből, ami megjegyzem nem sikerült, de most nem ez a lényeg, ahogy a csalintosban császkáltam megláttam csapatunk hőn szeretett fekete bárányát, igen az idősebb Togurot, ahogy egy másik szörnnyel beszélget, ez még nem is lett volna furcsa, viszont véletlenül meghallottam, hogy miről diskurálnak.

„- Tudja?, kérdezte az idegen szörny.
- Nem. , válaszolt neki Toguro., Nem is akarom, hogy a fülébe jusson, nem tenne jót az egészségi állapotomnak.
- Nézd, a te ötleted volt., védekezett a másik szörny, Te is intézted én csak asszisztáltam.
- Akkor is, tudod, hogy kiborulna a drága öcsikém, ha megtudná, hogy én béreltem profi gyilkost, hogy ölje halomra a neszlett kis tanítványait?!, üvöltözött a másik szörnnyel persze nem annyira hangosan, hogy a szállónál meg lehessen hallani.
- Sejtem.

- De ezek után, ha az a kis ribanc nem kavar bele az ügyeinkbe nem lesz több oka, hogy ember maradjon, szörnnyé KELL válnia, egyedül túl gyenge lennék, és utálok már ember lenni, sebezhető állapot, az öregedés miatt, szörny AKAROK lenni. Nem érdekel, hogy az öcsém mit akar, az elgyengüléssel már így is bogarat ültettem a fülébe, most már csak annyi a dolgom, hogy fenntartsam ezt a kétségbeesett helyzetet amibe belecsöppent. …” – Basszus, miért kellett nekem ezt meglátnom, hiányzik ez a gond mint púp a hátamon?! – puffogott tehetetlenségébe Mesmer, de hát mit tehetett volna álljon ezzel a történettel Toguro elé? Nem hittek volna neki.

És nem tudom mi jött ezután, bevallom leléptem. Ennyit elég volt, megfordultam és jöttem vissza. Nem mondtam ezt el senkinek, még Daronak vagy Sasukének se. Ha úgy döntesz, hogy megpróbálod az öccs szörnnyé válását megakadályozni, neked drukkolok, de szerintem ne állj ezzel a levéllel az ifj. Toguro elé, nem hinne neked, az idősebben se kérd számon, mert fáj ezt nekem bevallanom, nem biztos, hogy te győznél, ha harcolni kezdenétek, túl gerincesen harcolsz.  Ha tanács kell én a helyedbe majd Darohoz fordulnék, ő segíteni is tud neked, meg persze én is segítek, ha élek még. Csak neked van esélyed Toguro józan eszét visszahozni. Ügyes légy! Szeretlek!

Mesmer – hát kicsit csöpögős – fitymálja a saját munkáját, de azért borítékolja és elintézi a felbonthatatlanságot.

Valami moccant a háta mögött a behajtott ajtó mellett. Mire odakapta a tekintetét semmit nem látott, bezzeg látták őt, egy ideáig elaraszolt szem pislogott hatalmasat. Az idősebb Toguro visszarendezte a testét, úgy gondolta már eleget tud. Pedig egy lényeges dologról elfeledkezett.

Mesmer már nem foglalkozott a „káprázattal” elrejtette a levelet.