7. Fejezet: Mesmer vége

-         Adjatok Chie keze ügyébe egy csomag zsepit – törte meg a történet folyamát Genkai.

-         Minek? – kérdezte gyanútlanul Hiei.

-         Mert sírni fog- mérte végig a vörösbarna lányt a nő.

-         Miért is? – kérdezett újra a szellem.

-         Most fog meghalni Mesmer – felelt neki száraz hangon Iwiiiii – Igazam van mester?

-         Igazad van.  – nézett rá Genkai. – Akkor folytatom is…

 Mesmer gyanútlanul sétált, az több évtizedes fák árnyékában. A levegő feszültséggel volt tele, nem sok jót ígért. Vihar készülődött. Az égen sötét felhők gyülekeztek, a tenger – bár a szellő se rezdült – vad hullámokat vert. A fiú lábát a fehér habtajtékos víz nyaldosta, a cipőjében, zoknijában folytak a jeges hullámok, de akkor ez nem érdekelte. Zsebre vágott kézzel törtetett. Ki kellett szellőztetnie a fejét. Ideges volt. Maga se tudta, mi húzta így fel. Mindenesetre nem szerette volna, ha Genkai ilyen állapotban látja. Szégyellte magát az oktalan dühkitörésért. Nem is volt az annyira oktalan… Jól indult ez az este, Daroval jót kajáltak –a kedvencüket ették sonkás-gombás pizzát, extra sajttal olíva bogyóval- , ábrándozott egy sort Genkairól. A lány benyitott az ajtón. Kicsit nyúzottnak tűnt, de hát ezen a szigeten ki nem az. Amikor megszólalt akkor kezdődött a baj, elvágta magát a díványon és elkezdett Toguroról sírni. És akkor kiderült, hogy járnak. Na ezen húzta fel magát…
-         Önző vagyok – beszélt csak úgy a levegőnek – örülnöm kéne, hogy egymásra találtak. De valahogy nem tudok.  
-         Hát igen. – szólalt meg mögötte egy kellemetlen hang. Mintha Jeget húztak volna végig a gerince mentén. Karján felállt a szőr, libabőrös lett. Az érzékei kiélesedtek, mint az űzött vadnak. Hirtelen mindenfelé látni kezdett, erős –addig észre se vett – szagok, hangok csapták meg orrát- fülét. Kezei ökölbe szorultak, félelmét palástolandó zsebre süllyesztette az árulkodó végtagokat.
-         Mit akarsz? – kérdezte meglehetősen barátságtalanul.
-         Mesélni  - felelt neki vészjósló hangon az idősebb Toguro.
-         Mégis miről? – nyelt egyet Mesmer.-         Egyszer volt, hol nem volt – kezdett bele hideglelős hangon az idősebb fivér – volt egyszer egy fiúcska aki az erdőbe sétált, egy csúnya napon. Az erdőben mindenféle más lény is tanyázott, – folytatta rendületlenül mit sem törődve Mesmer értetlen tekintetével-  néhány lénynek megvoltak a maga céljai és a maga módszerei. Történt aztán, hogy a csöpp fiúcska betévedt a sűrű fák közé, félelmetes árnyak zengtek susogtak körülötte, az erdő tiltakozott az ottléte ellen, de ő ezzel mit sem törődött. Kis tarisznyáját a vállán átvetve, rendületlenül sétált az elvadult lombok éjsötét árnyékában. Egyszer csak hangokat hallott, két szörny beszélgetett a sűrűben. Tudod miért ott beszélgettek? – szegezte hirtelen Mesmernek a kérdést- Miért is tudnád?-sóhajtott ezek után lemondóan és kis szünetet tartott a mondandójában – Hát, hogy ne hallgassák ki őket! – nézett sátáni mosollyal a beszélgető partnerére Toguro.  – Ez a balga kisfiúcska mégis megtette ezt, ott volt, hallgatott, és értett is minden szót. Ez még nem is lett volna baj, hanem hogy a tudását nem volt képes magának megtartani. Az áruló kisfiúcska csúnya- csúnya levélkét firkált a kis barátnőjének, ami megjegyezem nagyon csöpögős lett- tette hozzá jéghideg hangon. – és nem átallott ezt a levelet borítékba rakni. Butus dolgokat csinált a kisfiúcska, ahelyett, hogy elfelejtett volna mindent, amit hallott, hogy elégette volna legalább azt a botor levelet, hogy védje az életét. Neeeem, – csóválta meg a fejét Toguro, arcvonásai szomorúak voltak, de a szemeiben a szánalom legkisebb jelét se lehetett felfedezni. -  nem bizony, -ismételte önmagát- a kisfiúcska úgy intézte, hogy a levél a kisbarátnőjéhez kerüljön. Azt hitte erről senki nem fog tudni, hát, igazából nem is tudnak túl sokan, csak éppen az érintettek. Az éppen elég nem? – Mesmer csak hallgatott, megszólalni se tudott. Tudta nagyon hibázott, hogy ez most lehet az életébe fog kerülni, mert vannak hibák amiket nem lehet kijavítani.  – Most sajnos, ezért meg kell fizetned, Mesmer – játszotta a sajnálkozót a férfi. – Bár, mindenki megérdemel egy második esélyt. Vagy talán nincs igazam? Te nem így gondolod?- nézett farkasszemet a beszélgetőpartnerével – Mi lenne, ha mondjuk azt mondanám, hogy ha még ma eltünteted a levelet, elfelejted az egészet, ami az erdő óta a beszélgetésünkig történt, soha többet senkinek nem beszélsz erről, és… -tartott hatásszünetet- akkor elfelejtem én is azt, hogy el akarlak téged tenni láb alól. Jó üzlet nem? Az életedért cserébe a hallgatásod. Szerintem megéri. Gondolkozz! Nagylelkű leszek. Kapsz mondjuk tíz másodpercet, hogy eldönsd, hogy mit akarsz. Óra indul! 10…9…8… 7… - számolt vissza kárörvendő hangon a fivér, tudta már előre, hogy mi lesz Mesmer válasza:
-         NEM! – nézett rá indulatosan a fiú. Már emelte volna a kezét, hogy megüsse az idősebb Togurot, amikor apró szúrást érzett a nyakán.
-         Ez idegméreg – tájékoztatta vidám hangon Toguro. – perceken belül kicsinál – fordított hátat és sétált el a fák közé.