28. Fejezet: A kérések kora

-         Istenem – szorongatta Kurama kezét Chie- ez egyszerűen annyira szomorú – hirtelen elengedte a kapaszkodóját és két kézzel hangosan orrot fújt.

-         Az – értett egyet barátnőjével Iwiiiii. Neki is párás volt a szeme.

-         Most mégis mit rinyáltok? – teremtette le őket Hiei- attól még megtörtént. Inkább hallgassuk tovább! – tette hozzá a végét, mint egy mellékesen.

-         Azt hiszem igazad van – nézett a tanítványára Genkai.

 Mesmer a szigeten lévő kórház egy privát szobájába feküdt. Ágyából csövek kígyóztak, műszerekhez, infúzióhoz, plazmához, vérhez, ágytálhoz. A srác szánalmasnak érezte magát. Szégyenkezve húzta feljebb a takarót, amikor Genkai a szobába lépett. Nem akarta, hogy a lány így lássa, megalázónak tartotta:
-         Ne nézz rám! – sütötte le a tekintetét.
-         Ugyan már – ült le az ágy szélére a lány. – Még mindig semmi?
-         Semmi.
-         Istenem. – fújta ki a levegőt. – Amikor megtudtam, én… én… nagyon aggódtam, tudod Daro után te vagy a világon a legjobb barátom.
-         Érzelgős vagy… egérke – tette hozzá kis hallgatás után.
-         Tudom, csak lány vagyok, ha nem is látszik.
-         Hidd el nagyon is látszik.-         Merev a tartásod. – jegyezte meg a lány, hogy témát váltson.
-         Mit tegyek, semmimet nem bírom mozdítani. – húzta el a száját Mesmer, ő már tudta a rosszhírt, Daronak is megmondta. Felnézett Genkai arcára, majd lentebb haladt a tekintete, a nyakban függő cápafog láttán halványan elmosolyodott. – Látom hordod – szólt kedves hangon.
-         Hordom – ismerte el a lány. – Amíg nem hittem, hogy meg fogsz halni, nem is tudtam mennyire fontos vagy nekem.
-         Mint említettem érzelgős vagy ma.
-         Te is az lennél az én kórházi ágyam mellett – mosolygott rá Genkai, majd finoman kisimított egy tincset Mesmer arcából.
-         Igaz.
-         És? Mikorra jössz rendbe?
-         Öhm… erről akartam veled beszélni.-         Akkor mond.
-         Ez nem ilyen egyszerű…- vett nagy levegőt a fiú.
-         Mert?  - nézett rá értetlenül a lány. – Mondasz egy időpontot aztán annyi. Nincs ebben semmi bonyolult.
-         De…
-         Ha kicsit későn is vagy, ne szégyelld, bár, nincs jogom ezt mondani, én is szégyellném – beszélt csak úgy magának a lány, hogy húzza az időt, valahogy volt egy olyan érzése, hogy nem akarja hallani, amit Mesmer mondani akart. Félt attól, hogy barátja soha többet nem jön rendbe. Ismerte, szabad lélek volt, aki utált tehetetlen lenni, nem bírná ki ha egy életen át kevesebb lenne másoknál. Egész egyszerűen beleőrülne. Versenyszellemű volt, de nem a rosszabbik fajtából. Mindig kiterített lapokkal tisztességesen harcolt. Volt etikai kódexe, és attól soha nem tért el, ezt másoktól is elvárta, és azt is, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki magukból. – Szóval mi lesz? –csendesedett el végül.
-         Soha többé nem tudok majd mozogni.
-         Hogy mi?! – kiálltott fel Genkai és felpattant az ágyról, elhangzott az amitől a legjobban félt, amit nem volt hajlandó elfogadni.
-         Bekaptam rendesen azt az idegmérget – felelt neki színtelen hangon Mesmer – nyaktól lefelé totálisan lebénultam, nem tudom mozgatni a kezeimet, lábaimat, hasizmaimat. Szép lassan el fogok sorvadni.
-         De hogy került beléd az a méreg?! – öklözött a falba Genkai. Ezt a kérdést hajtogatta  isten tudja hanyadszor. Eddig nem kapott választ.
-         Toguro. – mondta egyszerűen a fiú.
-         Melyik? –   kérdezte immár csendesebb hangon, már visszanyerte a hidegvérét.
-         Szerinted? Az idősebb.
-         Értem. Miért? – ült vissza az ágy szélére, még szégyenkezve az előbbi kitörése miatt.
-         Erről akartam veled beszélni. Illetve erről is. A párnám alatt lesz egy levél, majd akkor bontsd fel, ha innen elmentél. Abban leírok mindent.
-         Erről is? Miről még? – gyanakodott a lány.
-         Ismersz…- kezdett bele Mesmer.
-         Igen? – sietette.
-         Tudod, hogy én így nem bírok leélni egy életet, már most kezdek begőzölni. Ölj meg!  - nézett rá könnytől csillogó szemekkel a fiú.
-         Ilyet… ILYET NEM KÉRHETSZ TŐLEM! – karmolt a lepedőbe Genkai.
-         De kérhetek, mert szeretlek és tudom, hogy szeretsz. Én így nem tudok élni, nem tudom ezt elfogadni. Szenvednék, a végén megőrülnék és … Ha tudnék magam vetnék véget az életemnek, de nem áll módomban. Életemnek…- horkant fel gúnyosan- nézz rám, csövek etetnek, azok vezetik el a nem mondom mimet. Hát élet ez?
-         De… talán…-         Nem, te is tudod nem tudnám megszokni. Kérlek!
-         De én erre nem vagyok képes, hogy bántsalak…
-         Képes vagy rá, erősebb vagy, mint amilyennek hiszed magad. Kérlek! –ismételte meg.
-         És ha közbe… ha közbe megfutamodom?
-         Hagynál szenvedni?
-         Nem.
-         Akkor meg? Csináld. Kérlek! Hadd ne alázzam meg még jobban magam. – erre csak egy szoros ölelés kap válaszul, én nem akartam, hogy ez legyen.
-         Ki akarta? Szeretlek ám, bármi volt is.
-         Én is Mesmer, bár nem úgy – kapaszkodott bele.
-         Ne legyél ilyen! Keményebb vagy! Na tessék megtenni!  - ezek után csak egy hosszú kék villanás látszott. Amikor felszállt a füst, csak por maradt az ágyon. Fekete, élettelen por. A halálé. A lány remegő kezekkel nyúlt be a párna alá és kivette a levelet. Mesmer utolsó hagyatékát. A mellkasához szorította és kirohant a fekete éjbe. Futott, ahogy a lába bírt. Togurohoz. Durván zörgetett be a szállodai szoba ajtaján:-         Tudom, hogy nem alszol! Ne légy szörny! Kérlek! Nem akarlak elveszíteni – rogyott le a kemény padlóra. Már könnyei se voltak.