29. Fejezet: A döntő

            A tanítványok némán ültek a szoba padlóján. Mind dermedt volt, még Hiei is. Genkai sejtette, hogy nehéz lesz nekik feldolgozni a történetnek ezt a részét. De azt is tudta, hogy ezzel is szembesülniük kell.

-         Ilyet nem volt joga kérni – mondta csak úgy maga elé száraz hangon Chie.

-         Volt. – nézett rá Iwiiiii szomorú szemekkel.

-         De… ez kegyetlenség. – tiltakozott a vörös hajú lány.

-         Az, legfőkébb azzal, aki végez a másikkal. – hagyta rá a barátnője.

-         Nem csak ezt kell megtanulnotok ebből. –kezdett bele Genkai.

-         Hanem? – nézett a mesterére Kurama.

-         Hogy önmagatoknak kell maradni. Mesmer erre a legjobb példakép, még félholtan se tagadta meg magát. –beszélt a fiúhoz a nő.

-         Ezt vegyem célzásnak mester? -  kérdezte az okított.

-         Erre közületek csak neked kell vigyázni…

 És végül az is eljött amitől féltek. A döntő napja. Csak négyen voltak, emberhiánnyal kellett majd harcolniuk. Genkai félt, bár ezt be nem vallotta volna. Mióta Mesmer maghalt valamivel visszahúzódóbb lett. Sokkal kevesebbet beszélt, és szinte csak Daroval osztotta meg az érzéseit, legyen szó bármilyen általános dologról.  Nem sírt Mesmer halála óta pedig ráfért volna. Magában tartott mindent. Úgy gondolta, hogy magában KELL tartania. Szótlanul sétált az aréna felé, elfehéredő ujjakkal mart a saját tenyerébe mikor meglátta ellenfeleit. Végignézett a csapattársain, ők bezzeg olyan magabiztosnak tűntek. Mintha halhatatlanok lettek volna. Pillantása végigfutott a lelátón ülő szörnyeken.
            „Barbárok…élvezitek a halált? Legszívesebben megölnélek titeket, de én ennél több vagyok” gondolta, de az arca semmilyen érzelmet nem tükrözött.Senki nem tudhatta, hogy főleg amiatt ilyen amit Mesmer a levélben írt. Csak ő olvasta, Daronak is csak az eredményhirdetés előtt akarta megmutatni. Remélte, hogy egyedül is meg tudja oldani. Nem akarta, még egy barátját elveszteni, elég volt a Mesmer halála felett érzet fájdalmat és bosszúvágyat leküzdenie. Nem tudta, hogy az idősebb Toguro tud-e a levélről. Bár sejtette, hogy ezért adták be barátjának az idegmérget. Így igyekezett a legető legnagyobb óvatossággal eljárni az ügyben. A fiatalabb Toguro már nem csodálkozott ezen, lassan kezdte megszokni, hogy Genkai megváltozott. Nem kérdezte az okát. Tudta jól. Sok keserű emléket szerzett a lány ezen a rövid viadalon. A fiatalabb Toguro lassan kifújta a fogai között a levegőt. Még mindig nem tudta, hogy képes lesz-e jutalmul azt kérni, amit a testvérével elterveztek.Még mindig visszhangoztak a fülében a szavak, amiket Genkai mondott Mesmer halála után neki. Az, az elkeseredett hang, az a szelíden kérlelő hang. A lány egész megtört lénye, még a hatása alatt tartotta.
-         Menjünk – szólt az idősebb fivér leereszkedő hangon a többiekhez. És elindult. Szinte mindenki követte, kivéve Genkait. Ő csak állt, elmerülve a gondolataiban és nem mozdult. Daro lépett vissza hozzá, finoman meghúzta a karjánál fogva.
-         Kisegér, - szólította meg – meccsünk lesz.  A döntősök már a küzdőtér körül álltak. A két csapat villámló szemekkel méregette egymást.
-         AKKOR! –szólalt meg vidám, izgalomtól pezsgő hangon Nira – KEZDŐDJÉK A DÖNTŐ! – kiáltotta mire az egész nézőtér tapsviharban tört ki. – A két csapat, az emberek csapata, és a Nyiomio csapat! Sok sikert annak aki megérdemli! Kezdődjék az első meccs!  Nyiomio! Melyikőtötök akar kezdeni? – nézett a meglehetősen marcona arcot és fekete egyenruhát viselő csapatra.
-         Mondjuk én – indult el a csapat egyetlen lánytagja a küzdőtér felé. A lány hihetetlenül vékony volt és mégis, látszott rajta, hogy ez a macskaszerű alak természetes, nem fogyózik és éhezik érte. Egy gramm felesleg nem volt rajta, de a kellő helyeken még így is nőies volt, ha nem is volt kifejezetten buja alakja.  A fekete, garbónyakú kezeslábas csak még jobban kihangsúlyozta nyúlánk alakját, a férfi nézők legnagyobb örömére. Hihetetlenül sárga szemei voltak, szinte világítottak a sötétben, haja hosszú volt és platina szőke, talán derékig, fenékig érhetett, de ez most nem látszott, mivel a tarkóján a tincsek bonyolult kontyba rendeződtek. Könnyedén lépett fel a küzdőtérre. Ahol is a haját kezdte el igazgatni. Láthatóan nagyon biztos volt a dolgában.
-         Kivel szeretnél küzdeni Nakari? – kérdezte kedves hangon Nira.
-         Genkai – felelte mély vörösbor és cigaretta füst ízű hangján a lány.
-         Hallottad Genkai – nézett Nira a lányra- elvállalod? – a kérdezett válaszként csak a küzdőtérre indult. – Akkor meccs indul!
-         Cöcc – mérte végig Nakari ellenfelét. – Ellened nem fogom használni a képességemet. Felesleges lenne…- ahogy elkezdődött a meccs a két lány egymásnak ugrott. Ütések, rúgások cseréltek gazdát, fájdalmas kiáltások hangzottak főleg Genkai szájából. Egy kemény gyomorszájra mért ököl után a lány a földre esett.
-         GENKAI! – kiállatott fel Daro és lépett egy lépést előre.
-         Ennek annyi –ereszkedett le a lány fölé a földre terpeszben győzedelmes mosollyal Nakari.
-         Akkor számolok – kommentálta az eseményeket Nira. – 1…2…3…4…5…-         Felesleges- szólt közbe lenézően a leendő nyertes. – Nem fog felállni. – szemlélte az égen elúszó felhőket teljes gondtalanságban.
-         Nem is kell – ült fel Genkai hirtelen és elsütötte a Reigant. Még soha senki nem látott ehhez fogható lövést, minden erejét beleadta, ez meg is látszott. Nakari felrepült a levegőbe, majd eltűnt a kék fénycsóvában, ami megállíthatatlanul sugárzott a lány ujjából. Pár pillanat múlva a sziget remegni kezdett, félő volt, hogy darabokra szakad. Genkai mégsem állt le addig, amíg ájultan a küzdőtérre nem rogyott. Már nem láthatta győzedelme bizonyítékát. Egy megpörkölődött fekete küzdőruha. Ennyi maradt Nakariból. Az első meccset ezennel megnyerte, fogalma sem volt, hogy mi történik ezek után.