30. Fejezet: Szomorú vég

Genkai a fiatalság arcát nézte, lassan kiismerte őket, tudta hogy fognak reagálni és úgy is lett. Kivéve egy lányt. Chie nem omlott össze, pedig szinte mindenki arra számított, egyedül Iwiiiii arca nem tükrözött meglepettséget.

-         Én nem akarom hallani a végét – jelentette ki a lány.

-         Tudod mi fog jönni?- nézett rá a nő.

-         Igen, hisz emlékszem arra, ami nem is olyan régen történt. – felelt neki Chie.

-         Értem – nézett rá Genkai. – Azért ülj le. Nem véletlenül mesélem ezt. Ha befejeztem, majd erről is beszélünk.

 Genkai legközelebb az öltözőben tért magához. Daro és a fiatalabb Toguro hajolt fölé aggódóan, az idősebb fivér tüntetően állt a legmesszebb lévő sarokban. A lány nagyokat pislogott, hogy kitisztuljon a látása. Összeráncolta a homlokát, úgy igyekezett az elmosódott foltokra fókuszálni. A gyomra háborgott, mint a tenger, fájt a feje, de ami a legnagyobb baja volt éhes volt. Annyira mint még soha, úgy érezte egy egész csordát is meg tudna enni. Reszkető kézzel feltolta magát ülésbe. Kicsit kábán Darora nézett és száraz hangon megszólalt:
-         Éhes vagyok…- pillantott bizonytalanul a körülötte állókra. A többiek se voltak túl jó állapotban. Ruhájuk tépett, arcuk nyúzott, a testük pedig szivárvány nyomos ütésfoltokkal teli. Daro keze is remeget kicsit, ahogy megtámasztotta a lány hátát, hogy biztosabban üljön.
-         Azt elhiszem kisegér, totál kimerítetted magad…- kezdett bele a fejmosásba.-         Már megint – vágott bele a szavába Toguro. Itt a többiek előtt akkor se ismerte volna el, ha kitépik a nyelvét, de nagyon aggódott a lányért.
-         Sajnálom!-bámulta a pad fáját maga alatt Genkai. – viszont…akkor is éhes vagyok- mosolygott fel a fiúkra.
-         Hát… azt most nem tudunk adni.- nézett rá aggódva Daro. Toguro csak mélyet sóhajtott és megfogta a lány kezét, ahogy az ujjaik összeértek Toguro és Genkai körmei sárgán kezdtek fényleni, a lány érezte, ahogy a testét átjárja az erő. Hirtelen az éhsége is csökkent.
-         Ez van – vetette oda száraz hangon a fiatalabb fivér.
-         Köszönöm – nézett rá gyengéden a lány. – Amúgy nyertünk?
-         Igen –válaszolt neki Daro. – Most kéne indulni az eredményhirdetésre. – Erre az egész kis csapat kiment az arénába.
  A közönség tombolva fogadta őket, egyesek felálltak és kezüket a szájukba véve fütyültek hangosan. Láthatóan nagy volt az eufória és az ünneplés, még Genkai csapattársai is elégedetten vigyorogtak, Nira is enyhültebb arcot vágott, csak a lány nézett ki úgy, mint aki temetésre megy…
-         GRATULÁLOK A GYŐZTESEKNEK! –kiálltotta széles mosollyal Nira. – AKKOR HÁT JÖJJÖN A JÓL MEGÉRDEMELT JUTALOM! – kicsit halkabbra vette a hangját és úgy folytatta, bár még így is tisztán lehetett mindent érteni az arénában- Mint azt mindenki tudja, aki megnyeri a sötét harcművészetek viadalját, nagy kegyben részesül, a viadal szervezői teljesítik a nyertes csapat minden tagjának egy-egy kívánságát!  Hát nem nagyszerű? Ki nem örülne egy ilyen nyereménynek? Én biztos két kézzel kapnék utána! – kacsintott a nézőkre a kommentátor lány. – Akkor hát halljuk a győzteseket! Senki nem hitte, hogy ideáig eljutnak. Már ne haragudjatok emberek csapata, de én sem. Sok csapatot jelöltek meg esélyesnek, őket nem. Rengetegen fogadtak velük kapcsolatba, de többnyire ellenük. De bebizonyították! Megnyerték ezt a meglehetősen nehéz versenyt és ezzel az alvilág legáhítottabb díját! Akkor halljuk őket és a kívánságaikat! Én már ámulva várom. Szóval? Melyikőtötök kezdi?-         Mondjuk én- lépett előre Daro.
-         Na mi az amire a világon a legjobban vágysz Daro? – nézett rá Nira kacéran.-         Azt kérem, hogy édesapám megtalálja anyám után a szerelmét. – jelentette ki határozott hangon a férfi.
-         Ollé nem is magadnak kérsz? –nézett rá Nira.
-         Nem. Ez a kérésem.
-         Akkor hallották- kiálltott fel a lány a szervezők páholyába. Nem sokára halk neszezés a lány fülhallgatójából, miután elhalt Darora nézett- a kérésed teljesítve. Akkor jöjjön a következő. Mondjuk te. – bökött Nira az idősebb Togurora. – Mi a kívánságod neked, mint a csapat legvénebb tagjának? –incselkedett vele.
-         Szönnyé akarok válni- erre döbbent csend lett, majd pár pillanat múlva a nézőtéren hangos éljenzés tört ki. A füles újra halkan zörögni kezdett.
-         Kérésed meghallgatva – mosolygott rá Nira. – Eredményhirdetés után kérlek fáradj be a szervezői szobába.  Most jöjjön a csapat leg tekintélyt parancsolóbb tagja. A fiatalabb fivér, mondhatni az emberek csapatának sztárja, a legerősebb harcos: TOGURO! – lelkesítette a nézőket. A fiú erre szó nélkül a színpadra sétált. Mint egy robot állt meg Nira mellett – lámpaláz-lámpaláz mi? – bökte oldalba a nekohayano. – Nyugi! Akkor halljuk a te kérésed!
-         Én… -pillantott Genkaira. – Én…- néztek egy percig némán farkasszemet majd megkeményedtek a vonásai. – Szörnnyé akarok válni!
-         Értem. A tesók együtt. Nos a szervezők kérése ugyanaz – feleltek neki vidám hangon. Genkai érezte, hogy meghalt benne valami. Egy része most itt marad örökre Toguro emberrészével. Egy része, amitől emberibb volt, soha többet nem lesz már ugyanaz aki eddig. – És végül a csapat egyetlen hölgytagja! Genkai! Gyere fel ide hozzám – feszült csend. A lány nem mozdult, csak meredt maga elé, nem vitte tovább a lába. – Genkai! – szólította meg újra Nira. A beálló csend hatására felnézett a nézőkre- Kérlek, ne haragudjatok rá, nagyon meghajtotta magát, ti is láttátok a  meccse után elájult. Ott minden erejét elhasználta, érthető ezek után, hogy egy picinykét még le van lassulva- egyszerűen lelépett és felhúzta a lányt a színpadra.- szóval mi a kérésed?
-         Nekem nem kell semmi. – válaszolt neki szárazz hangon a lány.
-         Ezért jöttél? Hogy semmit ne kérj?
-         Azért jöttem mert nem volt más választásom, amit kérnék azt úgyse tudnátok megadni – felelte szomorúan és elment az öltözőjük felé. Részéről ennyi volt.  

-         O-ké ez durva – nézett Hieire Iwiiiii.

-         Ostoba a mester, hogy nem ké…- kezdett volna bele a fiú, de Chie pofonja elhallgattatta.

-         Érzéketlen barom! –kiáltotta oda a vörös lány indulatosan, tekintetében könnyek csillogtak.

-         Pfh! Most miért?!- vonta össze a szemöldökét az imiko. Kurama erre mélyet sóhajtott.

-         Most tényleg a lányoknak van igaza…

-         Ha abbahagynátok! –emelte fel a hangját a nő.- Toguro elveszette önmagát, Mesmer meghalt, én is érzéketlen lettem… Vigyáznotok kell a viadalon, hogy ez ne történjen meg! Főleg neked Kurama, nem szabad kiengedned a régi démonróka éned, mert elveszted önmagad. Ha másra nem egyre jó volt ez a viadal. Megtanultam, hogy érezni nem szégyen, de vigyázni kell mert egy másik ember érzései törékeny dolgok és ami talán még ennél is fontosabb, soha nem szabad megtagadni önmagunkat!

VÉGE