Anita Blake-A sír virága III.
ivicicamica 2008.03.22. 20:43
3. Szívdobbanás: A múlt homálya
„ Mint a szenvedély tüze,
Melegít az élet vize,
De mit túlzok tea ez nem más,
Pár cseppnyi forró, édes varázs.
S táncot jár a fa lángja.”
Bementem a kis kerttel övezett családi házba. A város egyik elhagyatottabb részén feküdt, egy nyugodt, csendes utcában állt a birtok, mögötte vagy egy hektáros erdő húzódott. Richard, azt mondta, hogy ez a telkéhez tartozik, ha ő a könyvben lévő „Richard” akkor megértettem, hogy szüksége van ekkora területre. Ahogy beléptünk a házba megcsapott a meleg, szinte éreztem ahogy a füleimről leolvadnak a jégcsapok. Levettem a vastag kesztyűmet, a sapkám, sálam, kabátom és a felső pulcsim, még mindig volt rajtam egy garbó és azon egy pulóver, de itt már lassan kezdtem nem megfagyni.
A ruhákat szépen felakasztottam a fogasra. Ha tényleg olyan, mint amilyennek leírták, akkor szereti a rendet, márpedig ha ilyen zimankóba beenged a házába egy ismeretlen lányt és azt forró teával kínálja, akkor az a lány ennyivel igazán a kedvére tehet.
- Menj csak, zuhanyozz le – mutatott egy ajtóra. Fürkészően méregethettem az arcát, mert újra megszólalt: - Ne félj, nem akarlak bántani. – mondta ő. Reméltem, hogy ez tényleg így van, ha nem lett volna ilyen hideg el se jöttem volna vele, nem voltam én ilyen közvetlen. És valahogy… Mégse féltem, ha a közelembe volt, sőt kifejezetten biztonságba éreztem magam, megráztam a fejem és igyekeztem elűzni az ostoba gondolatokat, jó, hogy nem hívom mindjárt apunak. Anélkül, hogy megkérdeztem volna elindultam a fürdőszoba felé, emlékeztem rá a könyv leírása alapján, hogy hol van. – Csak úgy találomra mész? – nézett utánam mosolyogva, most mondjam azt, hogy: nem egy könyvből tudom, hogy mi hol van? Elég hülyén hangzott volna. Így, hát csak kicsit kínos mosollyal vállat vontam. – A veled szembe lévő ajtó az.
- Köszönöm – feleltem egyszerűen, nem akartam elárulni magam. De egyszerűen tudtam! Tudtam, hogy az, az ajtó vezet a fürdőszobába, ez is igazolta, hogy a könyvnek legalább egy része igaz. Bementem a takaros kis helységbe, ledobáltam a ruháimat, a székre rakott váltáscuccokra néztem, hogy minden ott van-e, akkor még vissza tudtam volna öltözni, ha valamit kinn hagytam volna. Minden megvolt. Magamra nyitottam a hideg vizet, még ezt is forrónak érezte a bőröm, szép lassan melegítettem át magam és mit mondjak, piszkosul jó volt csak itt állni és tocsogni a finom meleg fürdőben. Nemsokára abbahagytam, szinte kényszerítenem kellett magam, hogy kiszálljak a forróság alól, ahogy a hideg kőre léptem egyből fázni kezdtem. Sietve öltöztem fel, majd kimentem a nappaliba.
- Jól esett? – nézett rám Richard.
- Igen. Köszönöm. – ismételtem magamat.
- Már megköszönted – majdnem rávágtam, hogy tudom, de nem akartam már az első alkalommal bunkónak tűnni – Milyen teát kérsz?
- Meleget – válaszoltam széles mosollyal az arcomon, már a gondolatra is átmelegedett a vérem.
- Rendben hozom is – szólt, majd térült-fordult és két nagy bögre gőzölgő teával jött vissza. Eszményi látvány volt.
- Miért teszed ezt? – kérdeztem tőle színtelen hangon.
- Egy: nagyon hasonlítasz valakire akit régen szerettem, kettő: senkit nem hagynék kinn megfagyni, pláne egy gyereket nem – nem tetszett, hogy gyereknek hív, ezt szóvá is tettem neki:
- Nem vagyok az.
- Persze- hagyta rám, hát mit mondjak? Nem hangzott túl meggyőzően. Mindegy. Nem erről akartam vele beszélni.
- Mit tudsz Anita Blake-ről? Honnan ismerted? –tettem fel a számomra, most is, legfontosabb kérdéseket.
- Hogy mit tudok róla? Miért érdekel ennyire? Már meghalt. – most valahogy mintha bizalmatlanabbnak tűnt volna a hangja.
- Olvastam róla pár könyvet. – válaszoltam az igazat. Pár pillanatig megfordult a fejembe, hogy hazudni fogok, miszerint valami rokona vagyok, de ha minden igaz, ami a könyvbe volt, akkor lebuktam volna.
- Könyvet? – kérdezett vissza megrökönyödötten. Elég lassú volt a felfogása, de hát pasi, nem várhatunk el tőle többet.
- Igen. – beszéltem hozzá türelmesen, pedig már tűkön ülve vártam a válaszát.
- Ki írta ezeket a könyveket?
- Valami Irving. – lassan kezdett elfogyni az önuralmam.
- Furcsa – mondta lassan – hát jó, valaha szerettem Anitát.
- Már nem szereted?
- De, szeretem a mai napig, csak hát… meghalt.
- Az a sírja volt ahol találkoztunk?
- Igen.
- Értem.
- Miért akarsz ennyi mindent tudni róla?
- Hogy miért? Mert ő a példaképem – feleltem széles mosollyal az arcomon.
|