4. Szívdobbanás: Vérvörös könnyek

„Szépia színű képek,

Kavarognak égnek,

A múlt ködén át

Mesélsz mindent és mást.

Remegve merengek az élet kegyetlenségén”

            Csak ült ott és nézett rám, mint borjú az újkapura. Nem mondtam én ennyire furcsát. Teljesen jogosan választottam őt, nő volt, vagány, erős, okos, megfontolt, de mégis emberi, bár egy kicsit túl könnyen vette a gyilkolást és természetfeletti lényekkel kavart, de ezen a két dolgon kívül mindenben egyetértettem az elveivel, igaz, én plüsspingvinek helyett plüss fókákat gyűjtöttem.

-                          A mid? – kérdezte tőlem elfuló hangon.

-                          A példaképem – válaszoltam széles mosollyal az arcomon, már csak gyémántok kellettek volna a fogaimra.

-                          Furcsa választás…- kezdte diplomatikusan, legalább nem küldött el az ötletemmel melegebb éghajlatra.

-                          Miért? – bociszemekkel nézhettem rá, rossz szokás még az árvaházból, mert egyből ellágyult az arca.

-                          Anita? Hát nem valami mindennapi ember. – már értem miért tudott vele, olyan sokáig megmaradni Anita, egy ilyen srácot ki lehetett bírni, nem volt meg az én vagyok a férfi felfogása. Kapott is egy szép nagy piros pontot tőlem.

-                          A példaképek mindig különlegesek. – feleltem neki kedves hangon. Ilyen is ritkán van.

-                          De nem mindig ennyire extrémek. – az igaz.

-                          És te? Hol élsz most? – mért végig.

-                          Hát. Tulajdonképpen sehol…- kezdtem bele zavart arccal.

-                          Sehol? – kerekedtek el a szemei. Annyira naiv volt. Biztos, hogy ez a fószer vérfarkas?

-                          Sehol – nem nagyon tudtam mit hozzáfűzni.

-                          De… hogy-hogy? – értetlenkedett.

-                          Úgyhogy most szöktem el az árvaházból – felesleges lett volna hazudnom, ha tényleg vérfarkas kiszagolja, ha nem az, akkor meg nem tudtam volna kimagyarázni a hajléktalan dolgot.

-                          És nincs kihez menned? – nézett rám talán kicsit szánakozóan, mindegy tanár bácsi nem sértődünk meg ezen.

-                          Nem igazán. – válaszoltam vállat vonva.

-                          Akkor maradj itt, amíg egyenesbe nem rázódsz. – felelt nekem egyszerűen.

-                          Hogy mi?  - amilyen egyszerű hangon ezt mondta, hát én majd’ leestem a székről.

-                          Addig itt lakhatsz, van egy vendégszobám. – most ő vonta meg a vállát. Oké, elég közvetlen a pasas.

-                          Azt se tudod, kit engedsz be a házadba – mondtam véleményem szerint eléggé megnyúlt arccal.

-                          Vagyis akkor most dobjalak ki arra célzol? – legszívesebben bemostam volna magamnak, ennyit a meleg szállásról, mekkora hülye vagyok.

-                          Nem, nem dehogy – válaszoltam sietve.

-                          Akkor meg? Maradhatsz, van egy olyan érzésem, hogy meg fogjuk érteni egymást – nem flörtölt velem, szimplán barátságos volt és embernek nézett, jól esett.

-                          Köszönöm, de nem fogok zavarni?

-                          Dehogy.  Ilyen időbe még a kutyát se verik ki, neked is szükséged van egy fedett helyre. Egy feltétele van az itt lakásnak – tessék ez már rosszul kezdődik – Tessék  – legszívesebben a nyakába ugrottam volna, ennek a férfinak lelke van, LELKE. Persze azért nem tettem, annál hiúbb voltam, kedvesen rámosolyogtam és a legbájosabb énemet vettem elő:

-                          Még egyszer köszönöm. Elmesélnéd, hogy, hogy halt meg Anita?

-                          Ha tudni szeretnéd – nézett végtelenül szomorú szemekkel, mint egy kivert kutya, legszívesebben megsimogattam volna a fejét – Hosszú dolgok az előzmények nem mesélek el mindent ma. Volt egy triumvinátus, összekaptam a másik taggal, amíg egymással verekedtünk őt  megölték, álmába, de előtte megerőszakolták, brutális gyilkosság volt, legszívesebben kitörölném a  fejemből a helyszínt, ahol volt.  A gyilkos persze felszívódott, azóta se találtam meg. És az a legrosszabb, hogy mindez az én hibám, ha akkor nem… de mindegy, hagyjuk, nem akarlak ezzel terhelni, gondolom álmos vagy.

-                          Hát… eléggé – vallottam be. Így miután átmelegedtem már csak egy nagy alvás hiányzott.

-                          Akkor a hátad mögött az a vendégszoba – mutatott az egyik ajtóra. Szemében könnyek csillogtak, de nem és nem akarta elsírni magát. Engedelmesen elindultam arra. Kezdtem szebb színben látni a világot. Bár… Anita gyilkossága, már az elmondottak is felkavartak, nem tudom, ki akarom-e nyomozni, hogy pontosan mi történt. Éreztem, ahogy egész testemben remegek.