6. Szívdobbanás: Űzött vad

„Futva, rohanva, élve

A város dzsungelében mélyen

Árny suhan, életéért küzd

A fontos csak az, hogy űzd!

Élettelen életek tisztelete már csak üres fogalom.”

A tükör előtt álltam és tollászkodtam. Bár tudtam volna, miért teszem ezt vámpírvadászat előtt. Mármint, ha úgyis megölni megyek a szerencsétlent nem mindegy, hogy nézek ki? Fekete garbót húztam fel, olyan testhez simulósat, elég vékony volt az alkatom, szinte bármilyen cuccot felvehettem mégse néztem ki dagadtnak. Na jó, legyünk őszinték még kicsit vézna is voltam ebben a felsőben, sokkal jobban álltak a fodrosabb ruhák, de ha a sötétben kell osonni praktikus volt. Lenéztem a lábaimra, fekete harisnya, felette fekete testhez simuló háromnegyedes szteccs pamut nadrág.

Közel hajoltam a tükörhöz és sminkelni kezdtem, az árvaházi évek eredménye képen szép sápadt volt a bőröm,majdnem, mint egy vámpírnak, raktam rá egy halvány pirosítót, hogy ne keverjem össze magam a célponttal. A sötétbarna szememet fekete szemceruzával húztam ki, sötétvörös rúzst raktam a számra. Nem is volt olyan rossz.

Hosszú méz szőke szálegyenes hajamat kifésültem majd lófarokba fogtam. Még így is túl zavarónak találtam, a copf vége a derekamat söpörte, szóval gyorsan feltűztem a tarkómra mosónőkontyba. Ezek után elméletileg borzalmasan kellett volna kinéznem, mégis valahogy nem öregített annyit ez a konty, talán azért mert már amúgy is elég felnőttes arcom volt, simán kinézték belőlem a húsz-huszonkét éves életkort.

Elindultam, amilyen gyorsan csak tudtam már fél tíz volt, félórával később voltam, mint terveztem. A belvárosban elindultam, minden lépésnél csúszkált a kereszt a nyakamban, de nem ez volt most a legnagyobb bajom.

Sötét sikátorokban cirkáltam, a kezemben tartott fényképet néztem, a rajta álló férfit kerestem a tekintetemmel. Mintha egy jobb férfimodell képét nézegettem volna. Vékony, talán kicsit kisfiús testalkat, de mégis magas és nyúlánk, és így is tekintélyt parancsoló. Hát ezt nem tudtam jól megfogalmazni, de ha szinte szavak se voltak rá… Fullasztóan kék szempárral néztem egyoldalú farkasszemet, amik metszett szemrésben ültek, hosszú feketepillákkal övezve a vékony szemöldök alatt. A szája érzékien fodrózódott, azonnal beleestem volna, ha nem tudom, hogy ez egy hulla. Az arc fordított háromszöget formált, bár kellemes, volt mivel az álla szélesebb volt az ilyen arctípusú embereknél  megszokottnál. Magas nyakú fekete garbót viselt a képen, fekete szövetnadrággal, lábára kényelmes cipő simult.

Hirtelen árny villant a szemem előtt. Azonnal odakaptam a fejem, de túl lassú voltam elvesztettem. Átkoztam magamat a töketlenségemért, ami minden értelemben igaz, mert lány voltam. Hiába, már késő volt, elvesztettem a nyomát.

Legalábbis azt hittem, ekkor megmozdult mögöttem valami, hosszú vékony ujjak kaptak a vállam felé, de még idejébe kitértem.  Néztem, ahogy a hosszú ápolt körmök a levegőbe marnak, ahogy az alkaron megfeszülnek az izmok, ahogy a test a váll után mozdul.

Elvesztette az egyensúlyát. Azt hittem el fog esni, de szerencsétlenségemre nem így lett. Egy mozdulattal talpra állt, és felém ugrott. Épp, hogy elő tudtam kapni a pisztolyom. A mellkhasának szegeztem, erre megdermedt ugrás közbe, ennek majdnem az lett a vége, hogy letarolt, szerencsémre nem így lett, centikkel előttem ért puhán földet akár a macska, egy kézzel szegeztem neki a pisztolyt, akármikor meghúzhattam volna a ravaszt és akkor ennyi. Mégis…

Csak álltam és néztem azokat a hatalmas kék szemeket, szinte meg voltam bűvölve, de nem féltem a kereszt ott lógott a nyakamon, nem tudott megbabonázni, isten vigyázott rám. Ő csak nézett, nem csinált semmi, nem moccant, finoman felém nyújtotta az egyik kezét és megérintette az arcom. Nagyot nézhettem mert magyarázkodni kezdett:

-                          Tényleg olyan puha, mint amilyennek látszik – milyen poén, egy vámpírt hoztam zavarba. Ebben a pillanatban adtam magamnak egy nagy pirospontot.

-                          Hogy mi?! –tessék, eddig tartott a fölényem, most én jöttem zavarba. Legszívesebben elsüllyedtem volna, hirtelen remegni kezdett a kezem, a másik kezemmel a csuklómat támasztottam meg.

-                          A bőröd, igazán selymes – suttogta a bársonyfekete éjbe, a hangja puha takaróként burkolt be. Nagyon megrökönyödött lehetett az arcom, erre elnevette magát, mintha selyemmel cirógatták volna a karomat, hirtelen libabőrös lettem. – Akkor most le fogsz lőni?