10. Szívdobbanás: Villódzó képek

 „ És képek villódznak előtted.
Várod, mert érzed, hogy valaki szeret.
Sötét szobában suttogod nevét.
Álmatlan álmokon keresed léptét.
Kezeddel keresed, egy mozdulatot, de a levegőt markolod” 

Végül is egyben hazaértem. Richard aggódott értem. Annyira aranyos volt, ahogyan ott dongott körülöttem, pattogott, hogy minden rendben legyen. Pedig csak pár kisebb-nagyobb zúzódás volt rajtam. Oké jó pár kisebb- nagyobb zúzódás, de túléltem volna, ha nem ápolják le őket. Komolyan, kiscserkész becsszóra.

De olyan jó érzés volt, hogy valaki törődik velem. Mintha szerettek volna, amíg az árvaházban voltam nem is tudtam mennyire hiányzik az, hogy valaki figyeljen rám. Persze a nevelők amíg kicsik voltunk foglalkoztak velünk, de nem volt senki, akiről elmondhattam volna, hogy csak nekem él. Igazából ilyen illető most sem létezett, de ez a gondoskodás, ha csak pillatokra is, de azt az illúziót keltette bennem, hogy megtaláltam azt a valakit.

Fontosnak éreztem magam, nem tudok erre jobb szót, és úgy éreztem másnak is az vagyok.  Egy szóval piszkosul jó érzés volt.

Az ápolás és a meleg vacsi után immár egyedül feküdtem a szobámban az új plüsspingvinemet ölelgetve. Meg ne kérdezzétek, hogy, hogy maradt nálam a viszontagságok alatt. Én sem tudom, hogy őszinte legyek.

Az arcomat a fehér pocakhoz simítottam és lehunytam a szemem. Végtelenül fáradtnak éreztem magam. Arra számítottam, hogy öt percen belül elalszok. Persze, ha az ember arra számít, hogy öt percen belül elalszik, mert minden tagja ég a fáradtságtól, biztos, hogy lesz valami, amin órákat fog gondolkozni és a végén alig pár órára tudja lehunyni a szemét.

Az a férfi járt az agyamba. A mozgása, a kisugárzása. Furcsán ismerős volt, mintha már láttam volna valahol. Csak tudnám hol. Éreztem, hogy fontos, hogy eszembe jusson, de a fejem kongott az ürességtől.

Pár óra múlva felszínes álomba zuhantam.

*

Próbáltatok már csábítóak és nőiesek lenni két óra alvás után?  Az ember szemén pandakarikák ülnek, a bőre két számmal nagyobb nála, minden tagja fáj, a haja lelapult és fénytelen, a mozgása darabos.  Álltam a tükör előtt és borzadtam el azon, ahogy kinéztem, mint akit a macskák illemhelynek használtak, utána átment rajta az úthenger, aztán megdarálták, végül a centrifugába rakták legnagyobb fokozaton.

Nem volt mit tenni, beléptem a zuhanytálcába, teljesen megnyitottam a csapot és folyattam magamra a jeges vizet. Piszkosul fáztam, de tudtam, hogy meg fogja érni. Az arcomat tartottam a hideg cseppek alá, a bőröm borzongott.

Ezek után újra a tükör elé léptem. Bátor vagyok mi?! Dehogy, inkább csak tapasztalt. Hányszor kellett már így rendbe hoznom magam. Végigmértem magam és elégedetten konstatáltam, hogy évezredekkel emberibben nézek ki.

Odaléptem a szekrényhez és felöltöztem, fekete tépett aljú miniszoknya és fekete garbó került rám. Egész jól állt. Felkaptam a könyveimet, puszit nyomtam Richardnak és rohantam az egyetemre. Tudtam, hogy Brian bent fog várni az aulában. Valahogy nem volt kedvem vele találkozni. Nem akartam, hogy ilyen nyúzottan lásson, bár a külsőmet rendbe hoztam amennyire lehetett a tekintetem megtörten csillogott. Sok minden kijutott nekem az elmúlt éjszakán.

 Még mindig forgott a gyomrom, ha visszagondoltam a kedves megmentőm vezetési technikájára. Miért hiszi azt minden pasi,hogy sokkal férfiasabbnak fogom találni, ha annyira kell kapaszkodnom mögötte, hogy a körmeim beletörnek, mert különben levinni a menetszél?

Akármilyen lassan is sétáltam ki a buszmegállóba, a busz percek alatt elvitt az egyetemre. Szép komótosan bevánszorogtam az aulába, igyekeztem odázni a találkozást. Brian az ajtónál várt. Ahogy meglátott az arca felragyogott, majd fokozatosan elkomorult, amikor alaposabban is meg tudott nézni:

-                          Esther! Mi történt?! Borzalmasan nézel ki – kezdett bele aggódva, majd rájött, hogy mit is mondott – mármint nem külsőleg! Csak... olyan fáradtnak látszol…- annak is éreztem magam, de nem akartam, hogy ezt mások is észrevegyék. Na tessék!