14. Szívdobbanás: Hitetlen hitek

 „Mikor senki meg nem menthet,
Mikor az óra csak egyet üthet,
Akkor állati félelem vágtat,
Szemébe látod a vad vágyat!
Félsz, reszketsz mégse hiszel a megváltásban.”

Ültem az egyetemen, néztem ki a fejemből, bőszen úgy tettem, mintha tudnám, hogy éppen hol vagyok és mit csinálok. A lelki üzenő falamon egy szó villogat: VÁMPÍRJEL. Már a hangzása is baljóslatú. Pláne, ha rajtad van…

Ezt nem tudtam elfogadni, hogy bármikor belemászhat az álmaimba, hogy majd érezni fogja az ételek ízét, amit eszek, hogy képes leszek táplálni mindkettőnket, hogy egy idő után majd telepatikusan tudunk kommunikálni. Ne már! Én önálló szabad akaratú lény vagyok! Igaz lenne előnye is, gondoltam, a regenereláródás, de nem éri meg. Szerintem. Szerintetek?

Valaki megfogta a karom a hátam mögül összerezzentem. Az én idegeim sincsenek gumikötélből. Hátra néztem, csak Brian volt, erre megnyugodva kifújtam a levegőt, nem is emlékeztem, hogy benn tartottam.

-                          Mi baj, kiscicám? –suttogta a fülembe előrehajolva. A feje a vállamon támaszkodott.

-                          Semmi komoly – igyekeztem megnyugtatni, talán hatásosabb lett volna, ha nem remegek, mint a kocsonya.

-                          Igen, látom – ironizált. – Ha úgy érzed el akarod mondani, szólj! – adott egy puszit az arcomra és előre nyújtotta a bal kezét a vállamra. Én hátradőltem, összefűztem az ujjainkat, a jobb kezemmel az ölembe vettem a jegyzetfüzetemet és írni kezdtem az anyagot. Hálás voltam, hogy nem erőltette a témát.

Órák után Brian hazakísért. Egész úton nem beszéltünk, de nem volt kínos a hallgatás. Tudjátok, ha az ember annyira megszeret valakit, hogy már nem érzi magát feszélyezve mellette, akkor nem muszáj állandóan koptatni a szánkat. Nem lesz kínos a csend, a levegő tele lesz az érzelmeitekkel, a másik közelségével és jelenlétével, legyen az csak barát is, úgy érzi az ember olyankor, hogy valaki vigyázz rá.

Csendesen mentünk hát egymás mellett. Amikor hazaértem, nem is vettem észre hogy már otthonomnak hívom Richard házát, remélem nem kell majd megbánnom, forró csókkal búcsúztunk, majd hosszan figyeltem a távolodó alakját.

*

            Lezuhanyoztam, megmostam a hajam, beszárítottam, kitisztítottam az arcom, testápolót is használtam, manikűröztem, pedikűröztem. Egyszóval teljes szépségemben tündököltem. Kívülről, hogy belülről mi van velem az már egy másik lapra tartozik. Felvettem a fekete szatén csipkés szélű-pántú hálóingem és kómásan az ágyamra hasaltam.

-                          Esther! – hallatszott a hang a hálószobám egy sötét sarkából. Összerezzentem. Nem mertem felnézni. A párnákba suttogtam:

-                          Francoas? – suttogtam a krémszínű párnahuzatba.

-                          Igen Esther?- éreztem, ahogy lenyomódik az ágy amikor leül rá.

-                          Menj innen! – pattantam fel és az orrá alá dugtam a keresztet. Francoas először csak szolid érdeklődéssel nézte, majd a szája széles mosolyra húzódott.

-                          Hisz te ateista vagy… - nyúlt a kereszthez, nehéz volt acélból ilyen kis éjjeliszekrényen álló, lehetet vagy öt-hat kilo, és nemes egyszerűséggel meghajlította.  Hirtelen leesett. Irving nem tudom melyik könyvébe volt, ha nem hiszel benne, nem véd meg. Ciki. Főleg nekem. – Ne erőlködj kicsi Esther… - suttogta negédesen, a hangja mint egy drága bunda burkolt be. Talán a kereszt nem hatott ellene, de egy öt kilós fémdarab, akkor is egy öt kilós fémdarab. Kínomba hozzávágtam. Orron találta ömleni kezdett a vér. – Esther! – üvöltött fel fájdalmában Francoas, mire Richard berontott a szobába. Reszkető kézzel kaptam a pisztolyom után.