Reggel a csengő berregésére ébredek. Az óra szerint reggel nyolc. Ki az, az agyament, aki szombaton ilyenkor képes zaklatni az embert? Kiengedem az egyik mancsot, s lám, Kurama áll az ajtóban. Na nagyon jól érezheti magát, ha képes felkelteni. Kimászok a meleg vackomból és elbotorkálok az ajtóig. Kinyitom és tényleg az a szadista áll ott mosolyogva.

-         Remélem van valami elfogadható magyarázatod. – fogadom köszönés helyett.

-         Csak jöttem megnézni hogy vagy. – hát menten falnak megyek!

-         Neked megártott a tegnap!

-         Nyugi, csak vicceltem. Kíváncsi voltam, hogy érzed magad, de meg kéne vitatnunk a tigrised ügyét is.

-         Akkor gyere be.

Benn otthonosan a konyhába megy és neki kezd teát főzni, míg én összevakarom magam. Pár korty tea után végre beindul az agyam is. Akkor essünk túl a dolgon.

-         Na, mi az, az életbevágóan fontos, amiért felkeltettél?

-         A tigrisről lenne szó. Hogyan teremtetted?

-         Ez igazán jó kérdés, a válasz engem is érdekel.

-         Tényleg nem tudod? – azt az elképedt arcot!

-         Tényleg nem. Azt láttam, hogy kaptál egyet, és mikor a szörny nem akart odaengedni, bedühödtem. A következő pillanatban már ott volt a tigris és nekirontott az egyiknek.

-         Közben te lefejezted az én ellenfelemet, az ácsorgót pedig kettéhasítottad. Mindezt anélkül, hogy egy karcolás is esett volna rajtad.

-         Erre én is emlékszem. Jut eszembe… Hiei és Yusuke hogy van?

-         Yusuke megúszta néhány karcolással, Hiei pedig sok vért veszett, de semmi vészes. Pár napig nálam marad, keddre kutya baja. Jó, hogy ott voltál és elláttál minket. Nekem semmi bajom.

-         Igen, szemmel láthatóan jobban vagy. Eléggé ahhoz, hogy ártatlan embereket zaklass kora reggel. – ne bírom megállni mosolygás nélkül.

-         Igen, de ha nevetek, még sajog az oldalam. Na, nem zavarlak tovább. – már szedelődzködik is. – Ha nem vagyok otthon, mikor Hiei felébred, még képes és meglép. Vigyázz magadra.

-         Oké, ti is. A tökmagot meg kötözd le, ha nem nyugszik. – ezzel búcsúzom az ajtóban, magas alakja elvész a folyosó félhomályában…

Hétfő reggel fél nyolckor a suli felé ballagok, mikor valaki a nevemet kiabálja a hátam mögül.

-         Ranya, Ranya! Várj meg! – a kiabáló személyében felismerem egyik osztálytársnőmet, Satorut.

-         Jó reggelt Satoru.

-         Jó reggelt neked is Ranya. Beszélhetnék veled? – kicsit elvörösödik, gyanús.

-         Kérdezz és ha módomban áll válaszolok.

-         Nem is tudom hol kezdjem… Shuichiról lenne szó. – még jobban pirul. Mit akar ez Kuramától? – Nem tudod, hogy van-e barátnője? Mivel mellette ülsz, biztos jól ismered.

-         Ne haragudj Satoru, de fogalmam sincs van-e barátnője és nem is érdekel. Csak nem tetszik? – ne nevess Ranya, ne nevess!

-         A lányok az osztályban nagyon odavannak érte. Engem bíztak meg, hogy ezt kiderítsem. Ne haragudj, hogy zavartalak. – ezzel már el is rohan.

Kicsit pislogok. Hmm, úgy látszik Kurama barátunk a lánykák nagy kedvence. Lám, csak emlegetni kell, ott áll és vár a suli bejárata előtt.

-         Szép jó reggelt. – köszön rám.

-         Neked is.

-         Valami baj van? Nagyon csillog a szemed.

-         Semmi, semmi, gyere te szívtipró, te!