Összetörten ébredek. Kábán az órára pislogok: 10 óra. Hű, a fene! Sokáig aludtam, de leesik miért. Felkelek és megnézem Hiei hogy van. Mélyen alszik, kell is a pihenés. Nyújtózkodom egy sort, hogy a gerincem kiroppanjon, majd a konyhába megyek reggelit összeütni. Fél órával később benézek a szobába, s lám magához tért.

-         Jó reggelt! Hogy érzed magad? – kérdem kedvesen.

-         Jól vagyok. Na én megyek. – közli.

-         Nem mész sehova. Nem vagy olyan állapotban, hogy bárhova is mehess.

-         Nem tarthatsz itt és kész. Megyek!

-         Akkor csak tessék. – gyanakodva méreget, majd ledobja magáról a takarót, közben felszisszen. Hát, ha elmúlik a fájdalomcsillapító hatása az bizony nem kellemes. Elszántan pakolja le a lábait a padlóra és nagy lendülettel feláll. Majd ugyanazzal a lendülettel dől előre. Végigvágódna a padlón, ha hagynám, de szerencséjére elég gyors vagyok és elkapom. Visszasegítem az ágyba.

-         Mi történt a lábammal? Miért nem tudom mozgatni? – halvány kétségbeesést hallani a hangjából.

-         A gerinced megsérült, zúzódott. Amíg nem jön helyre nem fogsz tudni járni.

-         Nem tudsz vele valamit csinálni? – kérdezi. Mi vagyok én, varázsló?

-         Sajnos ezen nem segíthetek. Ja, amúgy minden más sebet elláttam. Kész a reggeli. Utána kapsz fájdalomcsillapítót.

-         Nem kell semmilyen gyógyszer! Jól vagyok, csak a lábam nem akar engedelmeskedni. – dühöng, de ez érthető, ám a makacssága nem.

-         Akkor ez nem fáj. – és gyors mozdulattal megbököm a vállán az égést. Szemmel láthatóan elsápad. Tudom, tudom ez azért elég kegyetlen megoldás volt…

-         Tényleg nem fáj – makacskodik. Már épp emelném a kezem, mikor folytatja. – De azért hozz egy olyan valamit, ártani nem árthat.

Igyekszem palástolni kacaghatnékomat, miközben a konyha felé veszem az irányt. Kinn tálcára pakolom a kaját, mellé egy bögre friss teát és egy szem gyógyszert teszek. Benn közben feljebb tornászta magát a párnán. Óvatosan az ölébe rakom az egészet, majd jó étvágyat kívánok és én is megyek reggelizni a konyhába. Mire befejezem, a sérült is végez az evéssel.

-         Mit szólnál egy fürdőhöz? –kérdem.

Kerekre tágult szemekkel pislog rám, mint aki nem érti.

-         Ha nem tűnt volna föl, nem tudok megállni a lábamon. – jegyzi meg. Értem!

-         Nálam nem zuhany van, hanem snassz fürdőkád, tehát nyugodtan megtisztulhatsz. – még mindig úgy néz rám, mint egy elmebetegre.

-         És ezt mégis hogy gondoltad?

-         Megyek engedek vizet, ha ez megvan visszajövök érted, beviszlek, leülsz a kád szélére, ahonnan már magadnak kell boldogulnod. – nagyon remélem, hogy ezt már felfogta. És valóban, felismerés csillan bíbor szemeiben és beleegyezően bólint.

Tehát végigcsörtetek a szobán a fürdőbe, ahol megnyitom a vízcsapokat, majd miután kellő hőfokra beállítottam, visszamegyek a hálóba, hogy tiszta holmit keressek Hieinek. Hát, nem egyszerű a dolog. Az én holmijaim nagyrészt túlméretesek neki, de azért megoldom. Egy régi, sötétkék halásznadrágot és egy fekete pólót adok neki. Mire ezzel végünk tele a kád, mehet fürdeni. Becipelem, lerakom a kád peremére, majd távozom. Picivel később csobbanást, majd egetrengető káromkodást hallok. Tehát sikerült bejutnia a kádba…

Mindössze negyed óra telik el és hallom, hogy keres. Óvatosan nyitom az ajtót, de már újra a kád szélén ül tiszta ruhában, vizes hajjal és lám, a homlokpánt is lekerült róla. Be kell ismernem furcsa őt e nélkül látni.

-         Mi van? – förmed rám morcosan.

-         Semmi, semmi. – hessentem el a kérdését. Felveszem és visszafuvarozom a hálóba. Idõközben tiszta ágynemű került elő. – Na póló le és sebkötözés. – jelentem ki. Morgolódva bújik ki az említett ruhadarabból.

Igyekszem kíméletesen leszedni a kötszereket, de némelyik beleragadt a sebbe és mikor kirántom újra dől belőle a vér. Az ápolt meg sápadozik és szitkozódik. Nagy megkönnyebbülésére hamar végzünk. Kezd elálmosodni, én meg úgy döntök, végre kitakarítok a konyhában, nem árt. Bekapcsolom a hifit, lehalkítom és nekiesek a munkának. Időnként oda-vissza szambázok a fürdő és a konyha között. Épp a legjobb szám megy mikor a szoba közepénél járok. Úgy döntök tánclépésben megyek tovább. Lépnék be a fürdőbe, de egy kacagó hang állít meg. Pislogva nézek hátra és látom, hogy Hiei nevetgél. Ebbe meg mi ütött? Megártott a gyógyszer?

-         Mi bajod van? – kérdem.

-         Nagyon vicces voltál az előbb. – már lassan a könnyei potyognak.

Hát ez totál kész! Értetlenül nézek rá, majd vállat vonok és folytatom utam. Visszaérve a konyhába leállítom a zenét és dolgozom tovább. A következő körnél síri csend uralkodik a hálóban. Először óvatosan belesek, lám a nagy harcos elaludt. Halkan közlekedem a továbbiakban…

Kényelmesen elvackolok az ágyon, elõhalászom a könyvem és olvasok. Nagyjából fél óra telik el, mikor a mellettem lévõ kupac nyöszörögve megmozdul.

-         Mit csinálsz? – érdeklődik egy rekedt hang. Tehát felébredt.

-         Olvasok. Hogy vagy?

-         Kérhetnék inni?

-         Persze. – hozok egy pohár vizet. Segítek neki inni. Hmm, mintha lázas lenne. – Megmérjük a lázad, rendben?

-         Nincs semmi bajom. – makacskodik. Látszik rajta, hogy rosszul van. Tűzforró a teste és sápadt, mint a telihold.

-         Nem érdekel. Amúgy meg nem halsz bele.

-         Legyen. – tényleg beteg…

És sejtésem beigazolódik, 39 fokos láza van. Sikerül találnom lázcsillapítót. Belédiktálom, majd visszafekszem és betakarom.

-         Mit olvasol?

-         Vámpírvadászos történet, vérfarkasokkal és vámpírokkal.

-         Olvasol fel belőle nekem? – kicsit meglep a dolog. De azért elkezdem…

„– Azért ne tépjétek szét egymást. – visszakoztam gyorsan.

Zane behunyta a szemét, mint aki lement alfába. Aztán hatalmas, nedves puszit nyomott Jason szájára.

A fiú hátrahőkölt és csukladozva röhögött. – Te biszexuális állat!

-         Bagoly mondja verébnek.

Jason körbevigyorogta a fejét, és odébbállt…”

„A fickó végignézett Jasonon, mint óriás a törpefikuszon. – És nem volna kedved lecserélni egy nagyobbra?

-         A kicsik praktikusabbak – feleltem hullakomoly képpel. – Térdelve épp kézre esnek.”

Oldalra pillantok, lám Hiei elaludt. Na, elolvasom neki a könyv felét és elalszik… Pihenjen csak, szüksége van rá. Ekkor mocorogva közelebb húzódik. Óvatosan lerakom a könyvet, elhelyezkedem és leoltom a lámpát. Még közelebb bújik és befúrja magát az oldalamhoz. Na most mit csináljak? Nem tudok hanyatt fekve aludni, de felébreszteni sem akarom. Vigyázva az oldalamra fordulok. Hiei kényelmes mozdulattal átdobja a karját a derekamon és alszik tovább. Lassan az én szemem is lecsukódik…

Mi az isten? Vizes az arcom. Mitõl? Kinyitom a szemem és „tigrisszemre” váltok, hogy ne kelljen villanyt kapcsolni. Kell pár pillanat míg tudatosul mi is történt. Hiei felém fordulva fekszik, arca az enyémhez nyomva és folynak a könnyei. Jaj, sosem bírtam az ilyesmit. Szaggatottan felsóhajt, mire újabb könnycsepp indul útnak. Szegény, biztos rosszat álmodik. Hirtelen magához ölel és hozzám bújik. Érzem a könnyeket az arcán. Én is köré fonom a karjaimat, majd elnyom az álom…