Hol az istenben van ez a normálatlan, makacs és értetlen alak? Alig hogy felébredtem azt kellett látnom, hogy üres az ágya. Ásítok egyet, felkelek és a keresésére indulok. Nem hiába. Ahogy kiérek a nappaliba nyílik is a szemközti ajtó, a fürdőszobáé és felbukkan Ren törölközőbe tekerve félig vizesen. Csak állok, mint aki gyökeret eresztett és bámulom. Az agyamban a lemez valahol elakadt a hűazannya, azannya résznél. Néhány dermedt másodpercig köpni-nyelni nem tudok, aztán végre visszatér a józan eszem és mogorván ráförmedek a srácra.

-        Nem vagy elég beteg így is? Arról volt szó, hogy nem kelsz fel! - kíváncsi lennék a látványra törölköző nélkül is…

-        Muszáj volt lezuhanyoznom, mert, már viszketett a bőröm.

-        Legalább felöltöznél, ha kész vagy. Na indíts befelé és lázmérés.

Morog egy sort és míg öltözik összedobok valami reggelit. Még mindig van láza, de már javul.

Csendes semmittevéssel telik a nap, próbálunk elméletet gyártani, hogy miért akarják Yoht és a többieket kivonni a forgalomból.

-        Szóval ez a Zik nevű srác Yoh ikertestvéreként újjászületett őse volt, de ti eltettétek láb alól. Most pedig a Kívülállókhoz hasonlóan Darius és társai Yoh fejét akarják, mert azt hiszik, hogy olyan, mint Zik volt. Jól értettem?

-        Igen. Ennél jobb elméletet nem tudok kitalálni.

-        És hogy akadtatok össze ennyi idióta emberrel?

-        Kezdjük az elején. Egy évvel ezelőtt megjelent a Sors csillaga az égen, mely a Sámánviadal kezdetét jelentette…

Ha ezt kiadnák könyvben, abszolút siker lenne! Ren elmesélte, hogy állt össze a jelenlegi csapat a sámánbajnokság alatt és mi mindenen mentek keresztül. Na de itt az ideje, hogy egy kicsit szusszanjak. Rent elzavartam aludni, én pedig a kanapén fekszem és zenét hallgatok…

Your tears don’t fall they crash around me

Her conscience calls the guilty to come home…

A basszus kellemesen dübörög végig a csontjaimon. Csak én és a zene. Kell ennél több?

Ám kegyetlen a világ, mert ez az idill nem tart sokáig. Valaki megkocogtatja a vállam. Kelletlenül nyitom ki a szemem. Egy pillanatig csak a sötétséget látom - már ha ezt egyáltalán látásnak nevezzük -, majd kibontakozik belőle Ren alakja.

-        Valami baj van? - kérdem, mikor újra hallok.

-        Lefekhetek melléd? - kérdi én meg csak pislogok, aztán leesik mi van.

-        Rémálom? - érdeklõdöm szelíden. A válasz egy kurta bólintás. - Akkor menj szépen vissza a helyedre, mindjárt megyek én is. - zavarom vissza. Nem tudom hogy képzelte, hogy ketten elférünk a keskeny kanapén. Kikapcsolom a laptopot, majd fogom a párnám és én is bemegyek a szobába. Itt totális sötétség fogad, de baleset nélkül érem el az ágyat.

-        Na osonj odébb szépen. - ezzel a párna után habtestem is ledobom. Kukacolódok egy sort, míg végre kényelmesen fekszem - a lehető legnagyobb távolságra Rentől. Aztán már alszom is, mint akit agyonütöttek…

Mi a frász folyik itt? Valami egyhuzamban mocorog mellettem. Kinyitom a szemem - szerencsére közel a hajnal, így van némi fény - és a derengő homályban Rent látom. Tuti, hogy megint valami marhaságot álmodik.

-        Ren! Ébredj! - közben megrázom a vállát. Zihálva riad fel.

-        Mi történt?

-        Én is ezt szeretném tudni. Arra ébredtem, hogy hánykolódsz.

-        Csak álmodtam, ne haragudj.

-        Semmi baj, de most feküdj vissza. - paskolom meg a párnáját.

-        Inkább nem, de te csak aludj nyugodtan.

-        Neked is pihenni kéne, mert még nem gyógyultál meg. Ha nem csal az emlékezetem, délelőtt még lázas voltál.

-        Nem akarok aludni!

-        Ne makacskodj folyton! - közben próbálom vízszintesbe húzni. Némi közelharc és pankráció után két vállra fektetem. De nem sokáig örvendethetek a győzelemnek, mert zavarba ejtő helyzetre döbbenek rá: Ren hanyatt fekve én meg a csípőjén ülök és a vállát szorongatom. Szerencsére még nincs annyi fény, hogy látni lehessen az égő fejemet, feltételezem, hogy a hajam tövéig elvörösödtem. Villámgyorsan kotrok a helyemre. Csak nyugalom, nem történt semmi! Hülye, hülye, hülye! Nekem megártott valami, az holtziher! Csak idáig jutok az önostorozással, mert forró lélegzet siklik végig a tarkómon.

-        Miért hagytad abba? - hallom a kérdést a nyakam közvetlen közeléből. Ennek elmentek otthonról?

-        Ennek az egésznek semmi értelme. Fejezd be de sürgősen! - mordulok rá, mert a keze egyre feljebb araszol a combomon.

-        Mindig csak húztad az agyamat, de most nem úszod meg ennyivel.

-        Ezt verd ki a fejedből! - időközben felé fordulok, de nem igazán látom az arcát.  - Ostobaság az egész… - kezdem elveszíteni az önuralmam, pláne, ha hozzám simul. - Ha nem állsz le de rögtön, én… - az ujjai a pólóm alá is bekíváncsiskodnak. Nyomorultul esélytelen vagyok a támadása ellen.

-        Igen, mit is teszel? - kérdi suttogva, majd megcsókol.

Idáig bírtam cérnával és nem tovább. Viszonzom a csókot, amin kissé meglepődik. Engedek a kísértésnek és tétován végigsimítok a mellkasán. Forró, sima bőr, kőkemény izmok. Fölém gördül, de közben egy pillanatra sem szakad el az ajkamtól. Végiggyúrom az összes izmát, bizseregnek az ujjaim az érintésétől. Közben a keze finoman végigzongorázik a bordáimon - igyekszem levegőt is venni -, majd mikor a melltartóhoz ér meglepetten felmorran. A meleg kéz eltűnik a pólóm alól, és a szélénél bukkan fel újra, hogy lehámozza azt rólam.

-        Várj, majd én. - suttogom a fülébe. Gyorsan megszabadulok a feleslegesnek ítélt ruhától, mire Ren felhördül, mint akit tüdőn lőttek. Na ja, a csipkecsoda van rajtam, és klasszul átvilágít rajta a sápadt bőröm, még félhomályban is igen hatásos… A következő pillanatban végignyalja a bőröm, majd a csipkét is.

-        Érzem a bőröd ízét a nyelvemen… - jelenleg nem tudok ilyesmire koncentrálni, tehát lépjünk a tettek mezejére!

Mielőtt folytatná, megrántom a karját, mire megbillen és végigdől rajtam, na igen, haladunk, de még nem az igazi. Most én csókolom meg, akarom őt, de nem tudom igazán szavakba önteni, hát remélem így sikerül. És nem kell csalatkoznom. Visszacsókol olyan erővel, hogy felhasad a szám és a vér ízét érzem a számban. Hosszú ujjai a mellemet simogatják, majd végre megszabadít ettõl a kínzóeszköztől. Két meleg tenyér simít végig rajtam, aztán az ajkai követik. A vágy tűzként perzsel belülről, nem bírok magammal, oldalra döntöm és magam alá gyűröm. Érdesen felkacag, szemmel láthatóan - és érezhetően - élvezi a dolgot. Jó szokásához híven nincs rajta, csak a pizsamanadrág. Előredőlök, megtámaszkodom az oldala mellett és lassan apró csókokkal borítom a mellkasát és a hasát. Egyre szaporábban szedi a levegőt, mint aki most futotta oda-vissza a maratonit. Újabb fordulás, ezúttal én vagyok lent. Megcsókol a szegycsontom felett, majd szépen halad lefelé a sort széléig. Egy pillanatig vár, aztán kibújtat az utolsó ruhadarabból. Egy ideig csak gyönyörködik, de már végképp elfogy az önuralmam utolsó morzsája is és magamhoz ragadom a kezdeményezést. Először az egyik majd a másik mellbimbóját csókolom meg. Apró nyögést hallat és mellém zuhan. Szabad a pálya! Gyengéden harapdálom a mellkasát, a nyakát, de közben a kezem szinte észrevétlenül siklik egyre lejjebb a testén. Ahogy az ágyékához érek megremeg és elkapja a csuklóm.

-        Ezt ne csináld!

-        Akkor vetkőzz! Meztelenül akarlak látni! - ez meglepi egy pillanatra, de hamar túllép rajta és engedelmesen megszabadul a fekete pizsamától.

Egyszerűen tökéletes. Az egyre növekvő hajnali derengés finom aranyfénybe vonja a karcsú testet, de nem hagy időt a bámészkodásra, mert újra mellém fekszik és rám ereszkedik, teljes testével hozzám simul. Az érzés elmondhatatlanul jó. JÓÓÓ, csupa nagybetűvel. Megcsókol újra és újra, mintha félne megtenni az utolsó lépést, de én már teljesen be vagyok sózva és nem bírok várni egy perccel sem tovább. Finoman hozzá dörgölöm a csípőm, mire felnyög és egy határozott mozdulattal belém csusszan. Először lassan mozdulunk, kiélvezve minden mozdulatot, majd az eddigi izzás szikrázva fellobban és a világ egyetlen hatalmas, tűztengerré válik körülöttünk…