10.    Fejezet: „Szeretnélek szeretni”

          Egyik se tudta mit mondjon. Kínos helyzet volt az fix. A fiú szedte össze előbb a bátorságát és érzelemmentes hangon megszólalt:

-        Szia. – döbbent csend követte a szavait.

-        Te? Itt? Mit akarsz?

-        Öhm… pihentem. Aztán észrevettelek. És néztelek.

-        Miért? – gyanakvóan nézz rá a lány. – Megint belém akarsz kötni?

-        Nem dehogy. Akkor sem akartam. Csak… fájt.

-        Mi?

-        Hogy azzal a szörnnyel beszélgettél.

-        Miért?

-        Nem tudom. Ez a legrosszabb egyszerűen nem tudom.

-        Ha nem ismernélek jobban, azt mondanám szerelmes vagy.

-        Talán nem ismerem én sem magamat elég jól –motyogja az orra alatt a szellem.

-        Hüm?

-        Semmi-semmi – és ezzel leugrik a fáról. – Nem szóltam

-        Pedig én úgy halottam.

-        Rosszul hallottad…

-        És a szelek is úgy hallották körülötted. Suttogják a fülembe, azt amit mondtál.

-        Érted a szél szavát?

-        Hisz szél démon vagyok. – a száj apró ám igen nőies mosolyra húzódik. Ami miatt a fiú zavartan kapja el a tekintetét. Mit is csinál itt ő ezzel a lánnyal. Végülis mi dolga vele? Hisz csak egy csapatban vannak és a lány kikötötte, hogy nincs szüksége babysitterre. Nagyon jól emlékezett még az előző napi veszekedésükre, ami majdnem tettlegességbe torkollott.

-        Izé… tényleg.

-        Akkor mit is szeretnél tőlem?

-        Nem tudom.

-        De tudod. Látszik rajtad, csak nem akarod elfogadni. Mit szeretnél?

-        Talán…

-        Talán? – hosszú szünet következik, látszik a fiún, hogy erőt gyűjt a mondandójához. A lány rosszra számított. Dührohamra. Éktelen kiabálásra, hideg gyűlöletre. Mindenre csak erre nem. Nagyon meglepte az a halk alig hallható vallomás amit hallott:

-        Talán: szeretnélek szeretni.