9.     Fejezet

          Teltek múltak a napok. Lassan már egy hete ott voltak, de semmi említésre méltó nem történt. A gyakorlás keményen folyt, mindenki igyekezett a legjobb formáját hozni. Épp Hin és Leon gyakorolt. Furcsa szereken dolgoztak. A plafonról gumiköteleken mindenhonnan fekete spirálok lógtak, amik szédítő vibrálással pörögtek. Ezen űzte, hajtotta „Edmund” „Lucyt”. A lány menekült, egyik spirálról a másikra. Majd egy ugrás hátra, és félrenyúl. Ujjai a vakon kaptak a kapaszkodó után, de túlnyúlt. Még egy utolsó utánakapás, hátha most meglesz, de csak súrolta az akasztót. Fáradt sóhajjal beletörődött a zuhanásba, amikor erős kéz kulcsolódott a csuklója köré. Tétován felnézett, egyenesen Leon arcába.

-        Megvagy? – kérdezte.

-        Me… meg – válaszolta Hin. Ekkor egy reccsenés hallatszott, mintha anyag szakadt volna. A fogantyú amibe Leon lába be volt akasztva leszakadt. Együtt kezdtek zuhanni és együtt érkeztek a védőhálóba. Szép nagy esés volt.

-        Minden rendben? – nézett a lányra Leon.

-        Ne –alig hallható hang volt- nehéz vagy.

          A fiú vörösen mászott le a lányról. Percekig csak ültek egymás melett a hálóban és zihlálva szedték a levegőt. Most vették észre milyen közel ülnek a másikhoz. A válluk majdnem összeért. Egyszerre néztek össze,majd zavartan kapták el a tekintetük és, kicsivel később, néztek újra egymásra. Pár pillanat múlva az orruk majdnem összeért. A lány már lehunyta a szemét, várta a csókot, lehunyta a szemét és ekkor…

          Kirobbant az ajtó.

-        Lejárt az időtök! – May lépett be az ajtón. Leon sóhajtva felállt. Nyújtotta a kezét a lánynak, aki elfogadta. Együtt támolyogtak le.