14.      Fejezet: Lepkeménység

            Eseménytelen napok következtek. Nisan egy hétvégét a modern Japánba volt. A kollekciójáért egymás haját tépték a megrendelők, mindenki a „különleges csupasz állat” bundájában akart parádézni. Emberbőrben. A kiválasztott modellek sikongattak örömükben, hogy alkalmazza őket. A nyomok kezdtek szépen összeállni, már megvoltak a befektetői között a gyanúsítottak, pár nap és elkapja Naraku utódját.

            Sikerült leszűkítenie a kört három emberre. Két férfi és egy nő volt a listán. Mr. Sakano Touseki egy hájas újgazdag sznob. Ugyanakkor feltűnően érdeklődött a Blutterfly után – rosszul volt ha arra gondolt, hogy azok a ruhák a tarka pilleszárnyakból vannak -, de nem tartotta valószínűnek, hogy van elég esze egy ilyen megszervezéséhez. Ugyanis Touseki meglehetősen tompult ember volt, aki csak az élvezeteknek élt. Szerette a nőket, a nagy ivászatot, a dohányt és a drogokat se vette meg.

            A másik férfi Mereoseki Mesmer volt. A külsőleg meglehetősen megnyerő férfi –magas, arányos testalkatú, kicsit talán magas homlokú arc megejtően zöld szemekkel és koromfekete arcba zselézett rövid hajjal, mindig tökélyre szabott öltönyben -  haszonért akár a saját anyját is eladta volna. Folyamatosan szorgalmazta a nagytermelést a ruhákból, hiába mondta neki minduntalan a lány, hogy a példányok lassan fejlődnek és csak korlátozott az állománya, véleménye szerint kölykökből is ugyanolyan jó ruhák lehettek volna, „tenyésszük őket, mint a disznókat. Vágósertés” mindig ezt mondogatta. Ha tudná…

            És végül a nő. Nisan maga se tudta miért írta fel. Dreana Analy-t mindenhol mindenki kedvelte, csodaszép volt, kedves, jó modorú, előzékeny. A lány mégis gyűlölte. A hideg futkosott a hátán, ha a közelbe ment. Pedig a nő vele se viselkedett máshogy, mint a többiekkel. Analy a negyvenes évei közepén járó, de még mindig szervál karcsú és boszorkányosan szép nő volt, meleg fényű gesztenyebarna haja féloldalasan fésülve a lapockáit verdeste, fekete, hosszú pillákkal keretezett tekintete és apró málna vörös szája volt.  Semmit nem tett, amiért gyűlölni lehetett volna. És mégis…

            Arra ébredt fel, hogy az ujjába szúrt, a parkban ült, Tokio központjában és varrt. Jól érezte magát a friss levegőn, a munka is jobban ment, még ha még oly undorító is, mint ez. Épp egy rakott szoknyán dolgozott. Mindig, mindent kézzel csinált, a derekán kalligráf jeles hímzés futott körbe, a bőrszínű anyagon jól mutatott az ezüstszürke cérna.

            Undorodott magától, de nem volt ideje ezen töprengeni, egy lányt ült le, mellé a fűbe. Zöld szoknyát és zöld- fehér matrózblúzt viselt, biztos iskolai egyenruha, gondolta Nisan.

-         Hello – köszönt az ismeretlen széles mosollyal.

-         Üdv.

-         Ugye te vagy Nisan? Nagy csodálód vagyok.

-         Aham.  – nem az első eset volt, hogy így próbálnak vele barátságot kötni – és te ki vagy?

-         Kagome. Kagome Higurashi. Mindig érdekelt miből varrod ezeket. És tényleg mindet kézzel?

-         Hát hogy miből az titok. És igen minden esetben kézzel varrok.

-         Az rengeteg munka.

-         Nem kevés – hagyta rá a lány.

-         Tudod, van egy barátom. Aki egy Sesshoumaru nevű szellem mellett vélt látni. Igaz ez? – Nisan tekintete elsötétült, mint egy zavaros vizű tó. A lányra emelte a pillantását, nem sok jót ígért.