6. Fejezet: Toguro mesél

-         Aznap este nekem még randim volt – beszélt réveteg mosollyal a nő.

-         Mármint szó szerinti? – kérdezte Chie.

-         Igen. – felelt neki tárgyilagosan Genkai.

 Törékeny alak sétált le a sziklákon. Lába alatt kövek gurultak szerteszét, felzavarva a földön fészkelő madarakat. A nap narancsos fénye már nem árasztott annyi meleget, mint amire Genkainak szüksége lett volna. Fázósan összehúzta magán a kardigánját. Hirtelen mozdulattal megdörzsölte a libabőrös karját, és…leszánkázott a lejtőn. Azt hitte a tengerig meg se áll, de tévedett, széles hát fogta meg szinte meg se érezte a becsapódást:
-         Ennyire nem kell azért sietned – szólt hozzá egy mély hang. – Még időben vagy.
-         Ne haragudj Toguro – sütötte le a szemét a lány. – Véletlen volt…-kezdett volna magyarázkodni, ám a férfi a szavába vágott:
-         Sejtem, hogy nem önként szánkáztál le. – mondta tárgyilagosan a férfi.
- Fázol?-kérdezte, ahogy a lány remegő karjára nézett.
-         Kicsit – bámulta a cipője orrán az apró kavicsdarabokat. Nagyon zavarban volt, persze ezt igyekezett palástolni.
-         Tessék – szólt a férfi és mintegy mellékesen a lány vállára terítette a farmerdzsekijét. Utána az állánál fogva felemelte a fejét, majd gyengéden megcsókolta. Genkai moccanni se bírt. Még mindig nem hitte el, hogy ők járnak. Márpedig jártak.
-         Miről akartál velem beszélni? – kérdezte a szavak között hosszú szüneteket hagyva. Hirtelen valahogy meztelennek érezte a lelkét Toguro előtt. Még nem döntötte el, hogy ez zavarja-e.
-         Csak amiről már eddig is. Válj velem démonná – komorodott el Toguro.
-         Te is tudod mi a véleményem erről – felelt kemény hangon a lány. – Nem! Miért akarsz te is az lenni? – mondta ki végén, azt a kérdést, amit eddig nem mert feltenni a férfinak.
-         Mert az emberek esendőek. -         Senki nem jut erre az véleményre egy pillanat alatt. Miért gondolod ezt?
-         Mindegy –legyintett Toguro idegesen, szeme ide-oda rebbent, de nem, mert Genkaira nézni.
-         Nem az, tudni szeretném – kérlelte a lány miközben átölelte Toguro kezét, szinte kapaszkodott a férfiba.
-         Láttam, mennyit megölt egy szörny. Esendőek voltak… de én azért kedveltem őket, ők voltak a tanítványaim.
-         Emiatt?-kérdezte a lány gyengéden.
-         Igen, nagyon fájt, tehetetlennek éreztem magam. És gyengének is – tette hozzá kis szünet után, nagy levegőt vett és folytatta- Nem akarok meghalni. Félek. Ne, ne mond, hogy az évek alatt ez el fog múlni, türelmetlen vagyok.  És… mi van ha nem múlik el? – folytatta a férfi. – Nem akarom ezt. Nem tudom ezt elviselni. Igen, lelkileg gyenge vagyok. Ezért is van szükségem rád.
-         Magadtól nem jutott volna ez eszedbe. Ki mondta?
-         Nem lényeges – terelte volna el a témát a férfi, de a lány nem hagyta.
-         Ki mondta?! –ismételte meg a kérdést türelmetlenül.
-         A bátyám. – bökte ki végül Toguro.
-         A-ha – felelte elnyújtottan.
-         Most mit fog csinálni? – szólt óvatosan Toguro. Látta, hogy Genkai ideges, nem akart vele összeveszni.
-         Semmit, ez a te dolgod.
-         Nem leszel démon?
-         Nem.
-         De miért?
-         Mert elveszteném az emberségem, már mondtam neked. Ajj, mitől félsz Toguro. Egyszerűen ez az élet. El kell fogadni.
-         Ez így tökéletlen.
-         Minden az.
-         Én… ennyi telik tőlem. Sajnálom…ahogy azt is, hogy nem tudlak meggyőzni. Komolyan szeretlek. – szabadkozott Toguro.
-         De mennyire? Mi a fontosabb neked?- szegezte neki a kérdést.
-         Látod ezt még én se tudom. – Genkai megdermedt erre a mondatra. Tudta, hogy önző amit gondol, de azt várta, hogy azt mondják ő a fontosabb. Mindennél fontosabb. Megtántorodott. Hátrébb lépett a férfitól. Zavartan ránézett. Tekintetében fájdalom csillogott. Kövek csikordultak a talpa alatt. Nyelt egyet, akarattal tartotta nyitva a szemét, ha pislogott volna sírni kezd. -         Akkor dönts gyorsan, nincs sok időd rá – beszélt a levegőnek rekedt hangon, ledobta a farmerdzsekit és sírva elrohant.  

A fiatalok megrendülten ültek. Feszült csend volt a dojoban. Chie nagyot nyelt, nem tetszett neki, hogy ez lett a találkozás vége. Iwiiiii is hallgatott, ahogy Hiei és Kurama is. A vörös lány talált először a hangjára.

-         Ez nagyon szomorú – sóhajtott Chie, mikor odabújt Kurama oldalához.

-         Tényleg az – értett egyet a barátnőjével Iwiiiii.

-         Na megint kezdik – állt fel Hiei a zavarával küszködve. A lelke mélyén megrendítette a jelenet. Persze, ezt akkor sem vallotta volna be, ha kitépik a nyelvét.

-         HIEI! – dörrent rá Iwiiiii. – Ne beszélj így Chiével.

-         Mert, ha így beszélek?- kérdezett vissza fölényesen Hiei.

-         Akkor nem szólok hozzád – vágta rá a lány dacosan.

-         Miattam igazán ne… - nézett Chie Iwiiiiire, amikor már Hiei mellérogyott.

-         Ne kezd! A férfiakat meg kell nevelni. – sandított a mellette ülő szellemre a lány.

-         Igazad van – mosolyodott el Chie.

-         Tudom – viszonozta a mosolyt Iwiiiiii.

-         Gyerekek – emelte az égre a tekintetét Genkai. – A sírba kergetik egymást. Meg engem.