7. Szívdobbanás: Lamur

„Eszem tilt, szívem hív

Tiltott kéj táncra kél,

Forró karok derekam körül

Biztonság ölel körül.

Akkor miért nem vagyok elégedett?”

„Akkor most le fogsz lőni?” visszhangzott a fejemben a kérdés. A baj csak az volt, hogy még én sem tudtam mi lesz rá a válasz. Reszkető kézzel tartottam a fegyvert, bár így semmi értelme nem volt, egy pillanat alatt kiüthette volna a kezemből a pisztolyt. Mégis csak állt ott mozdulatlanul, a halottak nyugalmával, és az arcomat fürkészte, szeme se rebbent.

Farkasszemet néztem vele, csak utólag jöttem rá, mekkora baromság volt ez, ha akart volna egy pillanat alatt megbabonáz. De nem akartam. MIÉRT?  Hirtelen elmosolyodott, nem volt átmenet, mintha egy gombot nyomtak volna meg, az egyik pillanatban még csak állt ott a következőben, szélesre húzott szájjal, szemfogait kivillantva mosolygott.

-                          Tu es beau, mon amour. Je te bois des yeux. – hajolt előre és suttogta a fülembe franciául. Ismerősek voltak ezek a szavak a könyvből, akkor megkerestem a jelentésüket. Most, hogy hallottam hirtelen bevillant, mit jelentenek a szavak. „Gyönyörű vagy szerelmem. Szemeim isznak téged.” Oké, mit ne mondjak szörnyen zavarba jöttem. Ilyeneket mondani egy ártatlan kislánynak, hiába nem voltam egyik sem, hirtelen annak éreztem magam.

-                          Ki vagy te?  - nyögtem elhaló hangon. Éreztem, hogy lassan teljes testemben remegtem, szerintem ezt ő is tudta.

-                          Tudod te azt…- válaszolt nekem angolul.

-                          Meg kéne, hogy öljelek…- kezdtem bizonytalan hangon.

-                          Kéne. De nem fogsz. – csak nézett rám, erre bizonytalanul megráztam a fejem.

-                          Nem, nem foglak – mondtam szinte megbabonázva. Nem tudtam, ő csinálja-e ezt velem. Még most sem jöttem rá. Lassan, nagyon lassan leeresztettem a pisztolyt.

-                          Akkor viszlát, mon cherries – csókolta meg finoman a nyakamat és elsuhant az éjszakába. Én csak álltam ott bambán, bénán.

*

            Amikor otthon ültem ezeken az eseményeken gondolkoztam, meg azon, hogy mióta hívom én Richard házát otthonomnak? Ahogy így visszagondoltam elég régóta, szinte az első napokban megszoktam a biztonságot, amit nyújtott.

            Ő igazán kedves volt velem, néha úgy éreztem önmagamért szeret, de máskor meg a múltat látta bennem. Hiába volt rengeteg jó tulajdonsága, hiába kaptam meg tőle azt a szülői figyelmet, és törődést, amire egész életemben vágytam, ezzel a révedező tekintettel a falra mászatott. Én nem vagyok Anita Blake és, még ha meg is fordult a fejemben a gondolat, nem akarok azzá válni. Az emberek nem pótolhatók, mindenki egyedi.

            Mégis nagyon jó volt az elmúlt pár hét, éreztem mi az a szeretet, mi az a biztonság, nem is tudtam eddig, mennyit tud jelenteni ez egy embernek. Ami pedig a jövőmet illeti, alig várom már a holnapot, találkozni fogunk Briannal, azt mondta elvisz a vidámparkba, olyan régen voltam már, egyébként ez egy igazi randinak számít? Olyan jó lenne, ha az lenne! Nagyon szeretnék Briannal járni, biztonságban érzem magam, ha vele vagyok. Szeretném, hogy megcsókoljon, hogy a kezemet fogja, miközben sétálunk, azt, hogy a viselkedése azt ígéri, hogy szép csendesen fog szeretni.

            Csak egy valami árnyékolta be a nyugalmam. Francoas… Azzal a végtelen kék szemével, a francia suttogásával, a kisugárzásával… mint a kígyó a Bibliában… A tiltott kéj, de ennek semmi értelme én Brianba zúgtam bele. Beleestem, mint vak teve a kútba. Akkor mégis miért ébredek minden reggel az Francoas nevét suttogva?